A 60-as években a Veres Pálné utcai Gelencsér Cukrászda kirakatában repülőgép modellek álltak a marcipán rózsák között. „Repülős cukrászdának” hívták a túloldali gimnazisták. Mivel a nagyszüneteket ott fagylaltozták el, ballagáskor orgonás girlandokat kapott az üzlet bejárata, és a menet átballagott az úttesten, be a cukrászdába, majd visszatért a gimnáziumba. Pali bácsi és Márta a pult mögött sírdogált ilyenkor.
Mártát addig mindenki csak mosolyogni látta. Akkor is, amikor fél hatkor útra kelt a Nagycsarnok felé friss gyümölcsért, és este is, amikor lehúzta a rolót. Valódi gyümölcsből készült krémes fagylalttal kápráztatták el a szocializmust építő lakosokat. Pali bácsi a pult mögötti konyhában főzött-sütött egész nap, Márta állt a pultnál, tökéletesre fodrászolt hajában tenyérnyi virágdísz, és mérte a fagylaltot ötven fillérestől két forintosig. „Tessék megkapaszkodni” – nyújtotta a vevő felé a fagylaltos kanálról alácsüngő tölcsért. Márta napjában többször elsütötte ezt a viccet, a boltban mindenki nevetett évtizedeken át.
A kirakati repülőgépek Pali bácsi MHSZ-es múltjára emlékeztetett. Aki meg akarna győződni róla, megnézheti a Kétszer kettő néha öt című film elején: ő repül Zenthe Ferenc helyett. A marcipán rózsa titkát mesterétől, Szamos Mátyástól tanulta. „Ő volt a családom” - mondta róla, és azt is, hogy ezt könnyűszerrel megtehette, hiszen a sajátját nem ismerte. Az árvaházból fogadták örökbe jótét lelkek, akik aztán cukrászinasnak adták – és pilótának.
Szemben laktunk a cukrászdával, ott nőttem fel a marcipánokon, puncstortán, a csokoládés gyümölcskenyereken és a krémes fagylalton. Anyámnak örökös kávéjegye volt szociális alapon, sosem kellett fizetnie érte. Pali bácsi karácsonykor a bejglisoroktól távol, a személyzeti bejáratnak nevezett kisajtóban nyomta anyám kezébe a két bejglit és a gyümölcskenyeret egy dobozban.
– Ez a Gelencsér-angyal – suttogta –, az árváknak jár.
Pedig én legfeljebb csak félárva voltam, de ezért Pali bácsi jobban sajnált engem, mint én magamat. Minden évben megkaptuk a karácsonyi ellátmányt. Aztán eladták a boltot, és már csak az utcai pletykákból tudtuk meg, hogy a hirtelen kitört szabadság a szép virágos Mártát elvitte Pali bácsitól másvalaki mellé, egyedül maradt az öreg cukrász a pasaréti házban, ami egyesek szerint valóságos palota volt.
Már mobilos idők jártak, amikor egy karácsony előtt ismeretlen számról ismerős hang szólt bele a telefonomba: Itt az ellátmány. Meghozta az angyal a bejgliket és a gyümölcskenyeret, érte kéne jönni.
Rohantam a pasaréti palotába, ami tényleg az volt. Az egész gyerekkorom benne volt abban a narancsos-diós-mákos ízben. Onnantól így ment néhány éven át. Karácsony, telefon, autózás, kandírozott narancs. Amikor először elmaradt a telefon, gondoltam, megunta az öreg. A második évben meg azt, hogy fel kellett volna hívnom, megkérdezni, mi történt. De mit kérdezzek? Azt, hogy hol maradt a bejglim?
A harmadik csöndes évben pedig elsirattam Pali bácsit a cukrászdával, a virágos hajú Mártával és a gyerekkorom ízeivel együtt.