Leselkedők;csillag;halál;

2022-01-01 08:39:14

Ross Károly: Csillaglányok

A régi vasbolt előtti placcra beszéltük meg a találkozót, abban a faluban, amelyben én születtem, ő meg nyaranta vendégeskedett. Sokat turkáltunk annak idején az udvarára összehordott, de soha el nem adott vas- és fémkupacok között, hátha értékes kincsekre bukkanunk, néha kellett csak megpucolnunk a betévedő cigányok, na meg Rozi néni, a tulajdonos haragja elől.

– Ez se változott semmit – bökött barátom az omladozó épületre.

– Egész pontosan, ez nem változott. Sok minden másra nem ismertem volna rá.

– És vajon ugyanaz a vén boszorkány vezeti még ma is? Aki egyszer hozzám vágott egy ácskapcsot?

– Kötve hiszem. Vagy ha igen, akkor százhúsz­ évesnek kell lennie.

– Tőle még az is kitelik. Hogy elfelejt meghalni.

– Miért beszélsz ilyen csúnyán róla? Gyerekkorunk egyik meghatározó személyisége volt.

Azért találkoztunk jó húsz év elteltével, mert mindketten meghívót kaptunk egy ünnepségre, amelyen emléktáblát lepleztek le a falu szülöttjének, egy bizonyos rendszerváltó hősnek a tiszteletére. Egyikünk sem tudta, ki ez a rendszerváltó hős és hol vitézkedett, azt gyanítottuk, valami polcról leporolt figuráról lehet szó, akinek heroizálásával akar menőzni a település.

– Biztos, hogy érdekel ez minket? – kérdezte a barátom.

– Nem igazán.

Gyerekkorunkban, ha valami nem érdekelt bennünket, kivágtattunk a bányatóhoz és belevetettük magunkat békanyálas vizébe, télen meg csúszkáltunk a jegén, vagy ha elég sokan voltunk, hokiztunk. De hova menjünk most?

– Van az a vendéglő a sarkon, a Palotás vagy minek hívják.

– Szerintem oda tódul mindenki az avatás után pörköltet falni.

– Hm – mondta a barátom. – És zavar az téged?

– Igen, zavar. Nem érted te ezt.

Hogy is érthette volna! Ő csak nyáron rontotta a levegőt a faluban, én egész évben. Neki a nevére is csak a rokonai után emlékeztek, énrám a saját tetteim után. Pedig igyekeztem, hogy jó legyek, de valahogy mindig rosszul sültek el a dolgok. Ki gondolta volna, például, hogy nem szabad a vén platánfa alsó ágáról az iskolába tartó lányok elé ugrani, köpenynek látszó fehér lepedővel a vállamon? Vagy esőkabátba bújva égő petróleumlámpával rohangálni hajnalban a tanítólakás ablaka alatt? Viccnek szántam, de ezek komolyan vették. Hogy mégis a felszínen maradhattam, azt nagyapámtól örökölt rajztehetségemnek köszönhettem: sorra nyertem a falusi, a megyei, majd az országos rajzversenyeket. A nevem többször szerepelt a lapokban, mint az egész falué együttvéve.

– Na, mi lesz? – ment tíz lépést a barátom a járdán, majd hátraarcot csinált. Az a fajta ember volt, aki ha megérkezik valahová, eszébe jut, hogy rossz helyre jött, s máris menne tovább.

– Emlékszel a Csillag lányokra? – kérdeztem.

– A kikre?

– Beára és Leára.

– Csak nem hozzájuk akarsz beállítani?

– Beállítani nem, de kileshetnénk őket, mint régen.

A Csillag lányok a falu legszélén laktak, gyümölcsöskertjüket, ahova nyaranta gyakran feküdtek ki napozni egy szál bugyiban, hátulról, a tagút felől lehetett megközelíteni. Nekünk ezeken a nyarakon valahogy mindig dolgunk támadt ezen a tagúton, bicikliversenyeket rendeztünk vagy fácántojást kerestünk az árokpartokon. Négy-öt évvel voltak idősebbek nálunk, mi, kisti­nédzserek, az esélytelenek teljes nyugalmával meresztgettük rájuk a szemünket, ők meg női ösztönüknek azzal a kifinomult hajlamával mutogatták magukat, amivel a nők egészséges felnőtteket próbálnak faragni a zöldfülű kisfiúkból.

– Kilesni? Hol vannak azok már! Szerinted?

– Szerintem itthon.

– Lássuk csak: nagyjából negyvenévesek lehetnek, gondolod, hogy most is ott nimfáskodnak a gyümölcsfák alatt? Mellesleg azok a gyümölcsfák is rég kidőlhettek, már akkoriban sem volt rajtuk termés.

De én úgy éreztem, hogy a Csillag lányok nem költözhettek el a faluból, sőt a gyümölcsfák alól sem, ott a helyük, egybe nőttek velük.

– Azért tehetnénk egy próbát.

Jobb híján ráállt, s hamarosan ott poroszkáltunk az akácbokrokkal benőtt, de úgy-ahogy még járható kertek alatti úton. Sok minden megváltozott, de a Csillagkert a régi maradt: a fák ugyan csúnyán megöregedtek, s alattuk a fűtakaró fonnyadt kaszálóba hajlott, de amúgy minden a régi volt. Csak Beát és Leát nem láttuk sehol.

– Na? Akkor ennyi volt? – kérdezte rövid nézelődés után a barátom.

– Én látom őket. Ott vannak most is. A jonatán almafa alatt.

– Szólj nekik, hogy integessenek. Akkor talán én is látnám őket.

Elkiáltottam a nevüket, s csodák csodájára, mint a mesében, a kerítésként szolgáló sövény mögül egy asszony lépett elő, kapával a kezében. Az édesanyjuk volt, Csillag néni, első látásra felismertem. Ő is engem.

– A lányaimat keresed? – kérdezte.

– Ö, csak épp erre jártunk… Csókolom!

– Már nem találod itt őket. Meghaltak.

Azt hiszem, ekkora gombócot még soha nem éreztem a torkomban, s ha nem törlöm meg azon nyomban a szememet, elindul belőle valami. Barátom is olyan mozdulatlanná meredve, lelapult arccal állt mellettem, amilyennek sohasem láttam.

– Tessék? – tettem föl a kérdést, mert tényleg úgy éreztem, hogy vissza kell kérdeznem.

– Meghaltak. Előbb a Lea, aztán a Bea.

Bea volt az idősebb, bongyor hajkoronájával keretezett arcában mindene, a szeme, a szája akkorára nyílt, mikor nevetett, mint rózsa a kelő napban. A cicije érdekelt bennünket, de sokszor alig bírtuk lejjebb vinni a tekintetünket ezekről a rózsaszín gödröcskékről. Lea szégyellősebbnek mutatkozott, de egyszer, mikor egyedül volt, lefektetett bennünket maga mellé és végigcirógatta a testünket, és hagyta, hogy mi is végigcirógassuk az övét. Én belé voltam szerelmes, a barátom Beába, és kétségünk sem volt afelől, hogy ők mindkettőnkbe.

– Ez… nem lehet.

– Én is ezt mondtam, sokáig. Nem lehet, hogy az ember két év különbséggel veszítse el a lá­nyait. A harmincon alig túli lányait. Pedig ez történt. Leát egy barátnője hívta ki magához Londonba, hogy szerez neki munkát. Kapóra is jött, mert az itthoni munkahelye a rendszerváltás után megszűnt, szélnek eresztették. Én mondtam neki, hogy maradjon, féltettem, hiszen előtte még külföldön sem járt, nem tudta, milyen az. De hogy ő megpróbálja, mi történhet, mondta, legfeljebb hazajön, ha nem válik be. Egy étteremben alkalmazták, nekünk azt mondta, pultos, de mi azt gondoltuk, hogy inkább mosogat a konyhán. Legalábbis mikor egyszer hazajött, olyan száraz volt a bőr a kézfején, mint a smirglipapír. Pedig itthon személyzetis volt, a főnök jobb keze. Kérdeztem tőle, nem gondolta-e meg magát, itthon is boldogulna. Nem, nem, mondta, viszi még többre is, csak idő kérdése, ki kell várni. Egyik barátnőjét is kinevezték helyettes vezetőnek, vannak lehetőségek, nyugodjak meg. Nem nyugodtam meg, de nem mondtam neki. Láttam rajta, hogy a szégyen tartja vissza az itthon maradástól, amúgy sem volt az a megfutamodó típus. De amikor kétszer is kért tőlünk pénzt, nagyjából ezer fontnak megfelelő összeget, már tudtuk, hogy nagy a baj. Általában nem azért mennek ki a fiatalok nyugatra, hogy továbbra is a szüleiken élősködjenek. Főleg nem, ha valaki már elmúlt harminc.

Elhallgatott, mi is hallgattunk. Egy feketerigó szállt le egy közeli almafára, ránk meredt, majd oldalra vágta a fejét és elröpült.

– Aztán egy nap, június harmadikán telefonhívást kaptunk. A lakótársa volt, Zita. Azzal kezdte, hogy nagyon rossz híre van. Hogy Lea kórházba került, és az állapota válságos. Megkérdeztem, miért, mi történt. Azt mondta, összeveszett a barátjával, és komoly sebesülései vannak. Milyen sebesülések? Nem akarja részletezni, mondta, de komolyak. Úgy tudja… úgy tudja, hogy meg is szúrták. Többször is.

– Bea, szegényem, azon nyomban repülőjegyet akart foglalni, de még odáig sem jutott el, hogy kinézze a legközelebbi járatot, mikor ismét megszólalt a telefon. Ekkor már a kórházból hívtak bennünket, egy ott dolgozó magyar nővér, a Gabika. Hogy a Lea ma este kilenc óra után elhalálozott.

Sírni szeretett volna, de nem tudott. Arcának kidagadó ráncai alatt levegő futott, nedv már rég nem volt bennük – én legalábbis úgy gondoltam, hogy a könnyek az arcunkból jönnek.

– Nem tudom, mennyire ismertétek őket, de nagyon jó testvérek voltak. Egyre járt az eszük, egyre járt a szívük. A Bea szinte belebetegedett, mikor a húga kiment, állandóan azon morfondírozott, hogy utánamegy. De minket sem akart itt hagyni, sok volt a munka, segíteni akart, pedig volt baja magának is épp elég. Néha kétszáz fölé ment a vérnyomása, nem tudtuk, miért, mikor nem dohányzott, nem ivott, többet volt a szabad levegőn, mint odabent. A stressz, azt mondta az orvos, abból van sok neki. Környezetmérnöknek tanult, de állást közel-távol nem talált, itthon dolgozott a gazdaságban. A párkeresésben sem volt szerencsés, hozzáment egy helyi fiúhoz, de csak azért, hogy ne maradjon vénlány. El is váltak hamarosan. Sokszor volt olyan érzésem, hogy a legnagyobb problémát mi jelentjük neki. Én és az uram. Hogy velünk nem bír megbirkózni. A szeretetünkkel. Amit adtunk neki. Úgy érezte, nem tudja hogyan viszonozni. Pedig ezerszer is viszonozta, de nem érezte elégnek. Egy este túl sok gyógyszert vett be. Túl sokat! Az egészet! Ezzel vége volt. Temethettük el őt is.

Még akkor is ott álltunk, mikor az asszony már nem volt sehol. Nem láttuk, nem emlékeztünk, mikor és hogyan tűnt el, egyszerűen csak nem volt ott. De én a lányokat még akkor is láttam, ott feküdtek egy pléden az almafák alatt, és integettek felénk. Bea és Lea. A Csillaglányok.