A közelgő választások előtt érdemes ismételten kitérni – már a tisztánlátás érdekében is – arra, hogy milyen hatással volt az Orbán Viktor centrális erőtér rendszere a hazánkban kialakult gazdasági várakozásokra, s azok milyen társadalmi következményekkel jártak.
A várakozások a gazdaságban – a hétköznapi jelentéstől eltérően – nem találgatást jelentenek, hanem a gazdaság szereplőinek, vagy azok egy részének a jövőbeni gazdasági eseményekre, folyamatokra vonatkozó meggyőződését. A közgazdaságtanban megkülönböztetünk adaptív, racionális és magatartási várakozásokat. Az adaptív várakozások a gazdaság szereplőinek a múltbeli folyamatokra és jelenlegi helyzetre vonatkozó tapasztalatai alapján alakulnak ki. A racionális várakozásokat a múltra és jövőre vonatkozó fontos információk megismerése és feldolgozása eredményezi. A magatartási várakozások társadalmi és lélektani tényezőkre alapozott várakozások. Kialakulásukban különös szerepe van a tömegtájékoztatásnak. Az ilyen fajta várakozások létrejöttében a kormányzat tagjainak és a kormányon lévő párt vezető politikusainak a médiában megjelenő nyilatkozatai meghatározó szerepet játszanak. A várakozások sajátossága, hogy azok általában meg is valósulnak, bekövetkeznek, hiszen az érintett gazdasági szereplők a várakozásuk, azaz meggyőződésük szerint cselekszenek.
Nálunk a gyorsuló inflációt illetően – amely általában az infláció veszélyes lényegéhez tartozik – nagyobb részt a kormányzatnak a fokozódó szavazatvásárláshoz kapcsolódó „pénzszórása” alakít ki várakozásokat. Mit sem törődnek azzal, hogy az ország belső és külső eladósodása, amely a jövő társadalmát terheli, drasztikusan növekszik. A kialakult és növekvő inflációt csak hiteles monetáris és költségvetési politikával lehet megszüntetni. Ez viszont Orbán Viktornál és így a kormányánál hiányzik.
A másik jelenség a társadalom tagjainak, köztük a családok tömegeinek kilátástalanságot okozó, a nemzetközi pénzpiacon kialakuló, a forint leértékelődését eredményező várakozás. Az ilyen várakozásokat a külföldi pénzpiaci befektetőknél közvetlenül a 2010-es választásokon kormányzati hatalomba került fideszes vezető politikusok (például Kósa Lajos, Szijjártó Péter) nyilatkozatai alakítottak ki, amelyek szerint Magyarország a csőd felé halad (ezek tipikus magatartási várakozások).
A forint leértékelődésének káros következményei ma már széles körben ismertek. Ami engem illet, még két, talán nem eléggé ismert következményre utalnék.
1. A hazánkban működő külföldi tulajdonú és termékeiket döntően külföldön értékesítő cégek (köztük autógyárak), melyek bevételei euróban, dollárban jelennek meg, a leértékelődési folyamat nagy nyertesei. Ezen cégek részére a magyar munkaerő a bevételi pénznemükben kifejezetten leértékelődött, olcsóbbá vált, tehát a profitjuk úgy növekedett meg, hogy semmit sem kellett tenniük érte.
2. Világosan látni kell, hogy a forint leértékelődését az MNB az Orbán-kormány egyetértésével (lásd az MNB-ről szóló törvényt) meg tudta volna akadályozni, ha a leértékelődésből származó tetemes nyereségét nem a kormányzat kiadásait finanszírozó állampapírok vásárlására, alapítványok támogatására fordítja, hanem valutapiaci intervenciót alkalmaz. Ez pedig azt jelenti, hogy az MNB a tartalékai, majd a nyeresége egy részét a bankközi piacon vásárlásra fordítja. Ezzel növelte volna forint keresletét, megszűnt volna a forint túlkínálata, meggátolta volna a forint árfolyamának csökkenését, és nem következtek volna be a devizakárosultak tömeges családi tragédiái. De ez nem volt érdeke sem a kormánynak, sem az MNB-nek. Így csak a „volna” maradt a magyar társadalomnak.