Miért szeretünk hazudni, és miért vagyunk hiszékenyek?

A hazudozás köznyelvünk alaptartozéka.

Azt hisszük, hogy ismerőseink, környezetünk tagjai, vagy úgy általában az emberek többnyire igazat mondanak, és ha néha lódítanak, vagy hazudnak, az csak kivétel és könnyen leleplezhető. A valóság viszont az, hogy mindenki, mindenhol, mindig hazudik, bennünket is átvernek társaink, jön a széltoló duma fentről is, a felsőbbség felől, mi meg többnyire el is hisszük ezeket a hantákat. Szóval mindenki linkeskedik, pedig benne van az otthoni erkölcsi kódexünkben, hogy hazudni nem szabad, de ezt a kézikönyvet már rég nem használjuk.

Azért van ez így mert a hazudozás köznyelvünk alaptartozéka. Ha csúnyának találod a hazudozás kifejezést, használhatom a simliskedés, füllentés, szépítés, félrevezetés, szemfényvesztés kifejezéseket. Lényeg, hogy mindig, mindenhol hazugsággal találkozunk. Indításképp hadd említsek egy mindnyájunk által ismert társasjátékot: állunk sorban a húsosnál szalámiért, vagyunk vagy tízen. Jön egy hölgy, és a sor elején kezdi nézegetni a pultot. Rászólunk, hogy tessen a sor végére állni, mi is vásárolni szeretnénk. Azt feleli, hogy ő csak nézegeti az árakat - persze, aztán ott ragad a sor elején. Belehazudik a pofánkba. Csak akkor tisztul a helyzet, ha a sorban állók közt van egy bátor fickó, aki rákiabál, hogy most már tudja az árakat, akkor tessék beállni a sor végére, nem mindenki elé tolakodni. Akkor nagy nehezen helyreáll a rend. Példabeszédnek vége, de az ilyen pofátlan hazudozás teljesen köznapi jelenség, megszoktuk. Mert benne élünk a hazugságok tengerében, sőt magunk is gyakoroljuk a fals dumát, nem vagyunk szentek. Mindenki hazudik.

Sokféle variánsa van, magánélettől az állami propagandáig, meg a jogászi madárnyelvig, apró csalástól milliós kárt okozó hazugságig. És vannak rafinált változatai is. Ilyen megfoghatatlan hazugság pl. az átlagbér, illetve akármilyen átlagolás, ami a legegyszerűbb átverés. Én hetven éves vagyok, unokám 2 éves, kettőnk átlagos életkora harminchat év – ami a legszebb férfikornak felel meg. De egyikünk se tud gyereket nemzeni. Az átlagolás statisztikai trükk, és persze politikai módszer, nem érhető tetten, mert a jónép nem tudja, hogy az átlagok mindig kétes eredményre mutatnak. Helyettük a mediánt kéne bedobni a köztudatba, ami közelebb áll a jövedelmek skálájához, illetve az idősek nyugdíjának átlagszámításához. De nem használják, mert az átlag, mint szám, könnyebben lenyomható az emberek torkán. És a disznóság el van rejtve. Itt van pl. a nyugdíjak átlaga. Van, aki 40 ezer forintot kap, van, aki 100 ezret, mások 200-at vagy 500 ezret kapnak, sőt olyan is akad akinek egymillió jár. Na most a svindli e számok átlagolásánál fedi el a valóságot. Ugyanis az átlagnyugdíj száma úgy jön ki, hogy a fenti számsor két végletét – a 40 ezret és a milliót – összeadjuk és elosztjuk kettővel: vagyis az átlagnyugdíj 520 ezer, ami jókora svindli. Ha követnénk a statisztikai törvényt és mediánban számolnánk, akkor kétszázezer lenne a mediánnyugdíj, a hivatalosan hirdetett átlagnál jóval kevesebb. A számok trükkje így szolgálja a rendszer csalását.

Nem sorolom, mert voltaképp mindegyik fedőnév – csalás, kóklerség, halandzsa, megtévesztés, simliskedés – a „hazudozás” változata. Nem véletlenül. Nádas Péter az Emlékiratok könyvében tesz egy ironikus kijelentést a hazugság univerzális forgalmazásáról: „túlságosan közelről volt módjában megismerni a hazugság belső természetét ahhoz, hogy ne tisztelje, és ne szeresse a hazugságot, szent dolognak tartja, hazudni jó, hazudni szükséges és élvezetes…” Ez a kijelentés Nádas regénybéli hősétől nem irónia, hanem maga a valóság: az életben a hazudozás épp emiatt az „élvezetes” jelző miatt uralkodik. Szeretjük.

Nádas regényhősének véleménye már csak azért is találó, mert az ún. igazság megfogalmazása felettébb nehéz, ha sikerül rátalálni, kimondása bajt is okozhat. („Mondj igazat, betörik a fejed” – így a népi bölcsesség.) Vagyis: nehéz, voltaképp lehetetlen igazat mondani egy olyan világban, ahol minden dolog és vélemény valamilyen fokozatban, valamilyen módon hazug, álszent, fals, téves. Röviden: ahol mindenki simliskedik. És mert az igazság ilyen nehezen megfogható, ezért a sokféle hazudozás fennmarad és tartja életünk kompromisszumait, és egyáltalán a közösségi lét kereteit.

Hadd ugorjak innen e jelenség másik oldalára: miért hisszük el a nyilvánvaló hazugságokat is? Miért hiszem el olykor (vagy mindig), ha átvernek, teledumálják a fejem hazug szövegekkel, vallomásokkal. („De tudd meg, hogy akkor is szeretlek…” – mondja a csajom, miközben épp egy másik pasi kezét szorongatja, szóval látom, hogy átverés, amit beszél, mégis elhiszem. Hát persze, mert el akarom hinni.)

A hinni akarás itt a kulcsszó: olyan, mint Nietzsche-i „hatalom akarása” – valahol belül, titkon feszít, hogy amit mondanak, akár egyvalaki, akár egy társaság, vagy a politika PR-gépezete, azt el kell hinni, abba bele kell merülni, mert biztonságot ad ebben a bizonytalan világban. Persze nem így van, de az ember áltatja magát. A hazugság és a hiszékenység kéz a kézben járnak, egyik nincs a másik nélkül. S mivel együtt vannak, egymást támogatják, ezért kiirthatatlanok.

Egyébként a hit fontos életben tartó tudatelem. Hiszek önmagamban – ez, mint jelszó az öntudat, a tartás, az önbizalom, sőt az életképesség gerince. Ha az embernek gyenge az önbizalma, akkor nem hisz magában, képességeiben, lelki erejében, elfogadottságában – és depressziós lesz. A hit önmagában megszabadítja a depressziótól. Persze nem könnyű szert tenni rá, annyi minden hat ellene: az iskolákban az ún. „bullying” teszi tönkre a kisebb, ügyetlenebb gyerekek életét. (A bullying kifejezés jelentése: szívatás – pl. „kövér vagy, eláll a füled, büdös a lábad” stb., inzultálás, rosszabb esetben kiközösítés. Esetenként meg is verik a kipécézett gyereket, a verés videóját felteszik a Facebookra és ezrek röhögnek a szerencsétlen srácon, aki elveszíti maradék önbizalmát is…) Később az embernek az ilyen környezetben kinő a kisebbrendűségi érzése, mert a közösség, amiben él – munkahely, egyetem, szomszédok – cikizi, csicskáztatja. Ilyen közegben nehéz fenntartani az öntudat gerincét, azaz a hitet önmagamban, hogy ti. én bizony talpraesett gyerek vagyok, hiába cukkolnak, megállok a magam lábán.

A hazugság leleplezése, személyes, ún. face-to-face viszonyokban könnyebb, a közéleti és politikai szférában már nehezebb. Nem tudunk az összefüggések igazi szerkezetére rájönni, nem látunk a politikát alkotó sokszoros díszletek mögé, nem férünk hozzá az eltitkolt információkhoz. Nem tudhatjuk, mikor mondanak igazat és mikor lódítanak – a tévében, újságban, szónoklatokban. Így aztán mindenről azt gondoljuk, hogy amit fent mondanak, az csupa lódítás, így aztán nem csoda, ha nincs bizalom, nincs hit abban, amit a politikusok mondanak, bármelyik oldalon.

A politikai vélemények erdejében kevés támasza van az átlagembernek, hogy eljusson az igazság valaminő fokozatáig. De ha pl. a felsőbbség valamilyen állítást erősen cáfol, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a cáfolt intézkedés bekövetkezik. (Nem fog emelkedni a benzin ár – mondta anno az akkori kormány 1990-ben – másnap bekövetkezett az árrobbanás és vele a taxis-sztrájk.)

Nem beszélek a reklámok záporáról, ami minden képes és szöveges közleményből, tévéből, rádióból, filmből ömlik ránk: itt vagy lekapcsolunk (a reklámok hazudnak, hunyjuk be a fülünket-szemünket), vagy bosszankodunk, mert az izgalmas tévé-krimi legjobb részleténél vágnak be egy-egy ilyen baromságot a vaginaszárazság elleni gyógyszerekről. Kész, lekapcs.

Külön dobozba tartozik, mikor politikai kóklerkedéssel bombázzák az embert. Ilyen a propaganda könnyű és nehéz arzenálja. A fél- és egész diktatúrák közbeszéde ezzel van tele. Ezekkel a szövegekkel-képekkel szemben tétovák vagyunk, mert ki kell hámoznunk belőlük, hogy miért mondják. Hiszen van bennük parancs jellegű közlemény, vagyis úgy kell viselkednünk, ahogy a felsőbbség elrendeli. Ennek kihámozása kemény feladat. A tompult agyúak egyszerűen benyelik, amit kapnak és nincs gondolkozás, hogy most mit kell elhinni.

A hazug világban az embernek mégis csak kell valamiben hinnie. Ez csábít a hiszékenység felé. Illetve ennek engedelmeskedve tántorgunk az „elhiszem”, és a „hülyeségnek tartom” végletei között. A naiv (jóhiszemű) ember nagyjából mindent elhisz, amit az újságban olvas, vagy amit a tévében lát. A többség persze nem naiv, hanem szelektál a hallomások, tévédumák és olvasmányok között, és megkérdezi társát, gyerekeit stb., hogy mit lehet mindebből egyáltalán elhinni.

Ez bizony veszélyes helyzet, hogy a fake news és a propagandák világában nincs számunkra valami fogódzó, aminek segítségével eldönthetnénk, mit lehet elfogadni vagy röhögve elutasítani. Csak ráöntik az emberre a fél- vagy egész hazugságtömeget és ránk bízzák, hogy mit fogadunk el ebből a katyvaszból. Szelekciós eszközt nem adnak hozzá. És persze nem egyszer társaink is hazudoznak összevissza, jóbarát is képes fals beszélgetésbe kezdeni velünk. Így aztán nem csoda, hogy elbizonytalanodunk, vagy, ami még rosszabb, a hiszékenység csapdájába kerülünk.

Persze eltúlzom a jelenséget. Az emberek többségének van józan esze, amivel szét tudja szálazni az igaz és hazug hírek, reklámok, jelszavak kötegét. Hacsak nem valami szekta, vagy politikai hívőség ketrecében leledzik. Mert ez utóbbi lekapcsol minden kételkedést a rajongott politikai frázisokkal szemben. Egy politikai párt vallásos híve azt is elhiszi, amit saját szeme, tapasztalata cáfol. Elhiszi pl. hogy csak 4 százalékos az infláció, miközben bevásárláskor azt tapasztalja, hogy a disznóhús, ami egy hete mondjuk 100 Ft volt, mostanra 140 Ft lett, ugyanígy a liszt, étolaj ára is hirtelen nagyot ugrott. Barátunkat ez a tapasztalható áremelkedés nem győzi meg, továbbra is hisz a nemzeti bank inflációról szóló százalékos linkelésének. Szerencsére, az ilyen hívők kevesen vannak, a többség tapasztalataival korrigálni tudja a link híreket.

A cinikus embereknek a legjobb: élvezik, hogy mindenki hazudik, mert ők ezekkel a hazudozókkal játszanak. Sőt, jó meccsnek tartják az így kialakult világhelyzetet, ahol jól ki lehet babrálni a naivokkal, meg a hívőkkel. A cinikus voltaképp reálpolitikus: elfogadja és használja azt, ami körötte van. Semmiben sem hisz, még abban sem, amit kézzel meg tud fogni. Látszatra ő a legszabadabb ember a világon. Javítok: ha az okostelefonján a bankja azt üzeni, hogy téves tranzakciót vettek észre, akkor kénytelen hinni, vagyis ez a „nem hiszek semmiben” magatartás nem zár tökéletesen. A „nem hiszek semmiben” jelszó legfeljebb nagypofájú dicsekvés lehet. Álarc, ami mögött egy pórul járt fickó rejlik.

Bármint is van, nehéz élni ebben a hazugságoktól átszőtt világban. Megszokjuk, élünk vele (mi is lódítunk olykor) – de akkor is szenvedünk tőle.