A pesti Nagykörutat kétszer kezdték el építeni, nem csoda hát, hogy késznek meg egyenesen háromszor nyilvánították. Első ízben akkor, amikor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a millenniumi országos kiállítás fényét emelendő teljes hosszában elkészítette az útpályát és a járdákat, és a nagy művet átadta Budapest városának. A második befejezés pedig 1906 tavaszára esett, arra a pillanatra, amikor a bő négy kilométer hosszú útvonal minden telkén állt már egy ház.
Ahogy megismertük a promenád első épületét, a néhai Erzsébet körút 31-et (Legrégebbiből legújabb, Népszava, Szép Szó, 2021. június 26.), úgy meg tudom mutatni önöknek azt is, amelyik az (első) utolsó lett. Ha elnéztek valaha az Üllői úttól a Petőfi híd felé, önök is látták már: mielőtt a Boráros téri házak egy kanyarral lezárnák a látványt, bal kéz felől, a Mester utca sarkán szembetűnik egy kupolás bérpalota. A Ferenc körút 11.: az az.
Tulajdonképpen a véletlenen múlt, hogy ennek a háznak a felépítése ilyen sokáig tartott. Amikor komolyra fordult a Ferenc körút kialakítása, azaz 1890 körül, ezt a telket is Tafler Kálmán és Ehrenfeld Ignác vásárolta meg. Kívül díszes, belül gazdaságosan megformált bérházmonstrumaik néhány év alatt végigpettyezték a körutat, így egyértelmű, hogy a telekvásárlás után minél előbb pénzt akartak látni az építkezéseikből. Mégpedig nagyon sok pénzt: előbb Tafler, majd Ehrenfeld éveken át vezette a legtöbb állami adót fizető fővárosi polgárok, azaz a virilisek névsorát.
Más kérdés, hogy a rengeteg pénzükön kívül tulajdonképpen semmiről sem voltak nevezetesek. Nem éltek nagy lábon, nem keveredtek különösebb botrányokba, éltek, kerestek, haltak. Sőt, háztulajdonos Tafler Kálmánból az utókor legnagyobb zavarára egy időben kettő is működött Budapesten, sportszerű könnyítésként mindkettő bírt Ehrenfeld rokonsággal is – a helytörténeti szakirodalom évtizedeken át nem is tudta szétszálazni e viszonyokat. A digitalizációnak hála azonban végre sikerült kiderítenünk: az a Tafler Kálmán, akinek Ehrenfeld Karolina volt a felesége, jó eséllyel még csak rokonságban sem állt a másikkal, aki Ehrenfeld Ignáccal párban úgy gyűjtötte a pesti bérházakat, mint más a bélyeget. Az előbbi – talán a történészek iránti előzékenységből, de bizonyosan tápiógyörgyei birtokai után – Györgyeyre változtatta a nevét, és gyermekei fiatalon elhalván, a több tucat bérházát jótékony célokra hagyta. A „körúti” Tafler Kálmántól viszont olyannyira távol álltak az efféle gesztusok, hogy még 86 éves korában is ritka kemény szívű, stájgerolásban (áremelésben – a szerk.) jeleskedő háziúrként hivatkoztak rá a lapok.
Ez utóbbi Tafler Kálmánnak már az apja is háztulajdonos volt. Tafler Izsákról mint Budapest egyik leggazdagabb emberéről emlékeztek meg a halálakor, a kitartó vagyongyarapításban pedig egyetlen fia, illetve fiatalon elhunyt Hani lányának férje, Ehrenfeld Ignác lépett a helyébe. Láthatóan a többi leány helyett is ők szaporították a házakat, ráadásul nemcsak Pesten, hanem ugyanezzel a tempóval Bécsben is. Tafler inkább a császárvárosban élt, Ehrenfeld pedig jobbára a család Andrássy út közeli palotájában ténykedett. Az irdatlan vagyon dacára olyannyira sikerült ismeretlennek maradnia, hogy 1909-ban – mindössze négy évvel a halála előtt – a parlament alsóházában a földbirtokosok és a legtöbbet adózó háztulajdonosok jövedelmi viszonyai közötti különbségről felháborodottan szónokló gróf Batthyány Tivadar meg is jegyezte: „én sohasem láttam ezt az Ehrenfeld Ignácz urat, csak most látom, hogy háztulajdonos”.
Valószínűleg a fővárosi helyhatóságok szemében is afféle Stan és Pannak számított Tafler és Ehrenfeld, legalábbis folyamatosan keverték őket mindvégig, amíg a Ferenc körúti ház kálváriája zajlott. Pedig bár a telket eredetileg – jó szokásuk szerint – ketten vették, 1894-ben egy nagy tulajdonátruházás keretében kicserélték egymás között a körúti félbirtokokat, s ekkor a Ferenc körút 11. a rajta lévő földszintes házzal Ehrenfeldhez került. Két évvel később, amikor a közmunkatanács végre leburkolta az utat, ő kért építési engedélyt egy bérházra, ám ekkor a főváros jelezte: mivel ki akarják szélesíteni a Mester utcát, hogy villamosjáratot indíthassanak a ferencvárosi pályaudvar felé, az ő telkét huszonhét másikkal együtt kisajátítják.
Három teljes éven át tartott Ehrenfeld és a főváros huzavonája, az ügy két ítélet után a Kúriát is megjárta, míg végül odajutottak, hogy 1900 tavaszán a végre kisajátított házat lebontották, anyagát eladták. Ezt követően az útszélesítésen felül megmaradt földdarabot kármentésként hozzácsapták a szomszéd telekhez – amelyet feleannyiért sikerült megvennie Budapest főváros közönségének, mint Ehrenfeldét. Már 1903-at írtak, és a főváros versenyt futott az idővel. Tisztában voltak vele, hogy ha két éven belül nem kezd valaki itt építkezni, a beruházó lekési a körúti adómentességre szabott harminc esztendős határidőt. Ezért meghirdették ugyan a telket, de tudván tudták, hogy ha az aukció a borsos ár miatt nem vezet eredményre, Budapestnek saját magának kell bérházat építenie az elátkozott sarokra. Mert így „legalább némileg megtérülend azon abnormális költség, a melybe a Ferencz-körut és Mester-utcza sarkán feküdt, de már megszűnt 9476. hrsz. Tafler-féle telek bírói ítélettel történt kisajátítása került”.
És végül pontosan ez történt. 1905. február 26-án Orczy Gyula – nem véletlenül: székesfővárosi mérnök, később az építési ügyosztály vezetője – tervei megkapták az engedélyt, május végén megkezdődött a munka, és a következő év februárjában hírül adta a Pesti Napló, hogy a körút utolsó két földszintes háza helyén éppen befejezik a főváros négyemeletes bérpalotáját. Heteken belül költöztek az első lakók, a földszinten pedig megnyitott Petrovits György kávés Széchenyiről elnevezett kávéháza.
Azon talán nem kell nagyon csodálkoznunk, hogy a Magyarország hasábjain még az építkezés idején napvilágot látott javaslatot senki sem sietett megvalósítani, habár nagyon szép idea volt: „A Nagykörút eszme megvalósulására a főváros a maga nagyarányú, díszes palotájával teszi le a zárókövet. Igazán helyénvaló volna, ha a nagy mű létesítésének valamely históriai részletét a főváros palotáján megfelelő művészi formában megörökítenék.” Csak épp azokra a históriai részletekre nem szeretett ekkor senki sem gondolni, amelyekre az illetékes helyeken még élénken emlékeztek.
És a körút legalább készen volt. Más kérdés, hogy alig két esztendő múlva bontócsákánnyal esnek majd neki a József körút és az Üllői út sarkán terpeszkedő Gschwindt-féle szeszgyárnak, a környékbeliek nagy bánatára. Az üzem meleg vizét addig közfürdő képében hasznosították ugyanis, odagyűlt a fürdőszobákat jobbára nélkülöző Józsefváros apraja és nagyja. A gyár lebontása után viszont jégpályával és mutatványosokkal kell majd beérniük, míg végül megszületik a Corvin mozi, majd az azt körülölelő háztömb. 1928-ra végre harmadjára is elkészül a Nagykörút.
