Mit vár a magyar munkavállaló? A minimálbérrel megegyező mértékű általános béremelést! Ez lett mostanság az általános munkavállalói igény. Jogos? Részben mindenképpen az, hiszen így elkerülhető lenne az alsóbb fizetési osztályok egybecsúszása. Így viszont nem csökkenne a legalacsonyabb és legmagasabb keresetek közötti távolság. Akkor mi a megoldás?
A Magyar Szakszervezeti Szövetség (MASZSZ) évekig megalapozottan hangoztatta, hogy az országos béralkukban foglaltaknál nagyobb mértékű általános béremelések lehetősége benne volt a gazdaságban, csupán szándék kellett volna a teljesítéshez. Az, hogy ezek nem valósultak meg, nyilvánvalóan nem a munkavállalókon, de még csak nem is a szakszervezeteken múlott. Mivel a MASZSZ követelései nem teljesültek, többször ki is maradt ezekből az alkukból.
Érdekes módon ugyanaz a kormány javasolta emelni most mintegy 40 ezer forinttal a minimálbéreket, amelyik 2020 végén tétlenül nézte a szakszervezetek és a munkáltatók meddővé vált – a Magyar Szakszervezeti Szövetség által legalább öt százalékosnak elvárt – országos béregyeztetését. 2021 elején – a négy helyett az öt százalékért – nagyjából 1500 forintot kellett volna még hozzátenni, hogy megszülessen a teljes körű megállapodás. Akkor ez nem ment. Most viszont, lényegében ugyanolyan pandémiás válság közepette hirtelen sikerült előrántani a kormányzati kalapból plusz 40 ezer forintos emelést. Ez persze találkozott a nagyérdemű közönség tetszésével és a szakszervezetek szándékával is, hiszen az irány jó. Csakhogy jó-e a bérdinamika ugrásszerű ingadozása, a közgazdaságtani alapvetések választási ciklusokhoz igazított kikukázása, s az, hogy nincs alapos egyeztetéseken nyugvó középtávú előretekintés?
Ugyanis a minimálbércsapok váratlan megnyitásával nehezen áthidalható feszültségek is keletkeznek. Például a MÁV-Volán-csoportnál, ahol 2021 közepén sikerült megállapodni a 2021-2023-as évek bérfejlesztéséről. Ám az akkori megállapodásban foglaltakhoz képest váratlanul magas minimálbéremlési mértéket még az ország legnagyobb és felelős – nem mellékesen állami tulajdonú – munkáltatója sem tudja feszültségek nélkül kezelni. Hiszen az alulról jelentősen feltorlódó bérek a szakmunkás munkakörök zömében súlyos bérfeszültséget generálnak. Ezzel ugyanis ismét összeomlik a bérrendszerben nagy nehezen kialakított és fenntartott hierarchia. Mindezt súlyos – szintén állami – többletforrások nélkül nem lehet kezelni. Hasonló feszültségek – nem nehéz elképzelni – másutt is jelentkeznek.
Ismerünk olyan jövedelem összehasonlítást, amely szerint Ausztriában és Németországban a felsővezetők átlagosan kétszer annyit keresnek, mint magyar társaik, míg a fizikai dolgozók bérét összehasonlítva Ausztriában három és félszeres, Németországban négy és félszeres a különbség. Sajnos nem a hazai munkavállalók javára. Ez azt mutatja, hogy az alulról történő felzárkóztatás kifejezetten indokolt.
Mindezek ismeretében ismét kérdezem: jogos a munkavállaló béremelési igénye? Amennyiben a munkavállalók derékhada csak azt tapasztalja, hogy a felsőbb és az alsóbb bérkategóriák közötti távolság nem csökken érdemben, miközben alulról igen nagy a felzárkóztatási nyomás, a válasz: igen. Ezért jogos lehet az a kérdés is, hogy tényleg a minimálbérek rendszerével, illetve ezek emelésével kell-e ezt kezelni? Hiszen egyszer végre lehetne a minimálbérnél akár magasabb is az átlagos bérfejlesztés. Mi történne, ha nem a minimálbérek nyomnák alulról a fizetéseket, hanem fordítva: a meginduló szakmunkásbérek húznák maguk után a legalacsonyabb kereseteket?
Az egyik megoldás lehet az országos bérmegállapodásból évek óta hiányzó bérajánlás „intézménye”, amely orientálhatná a vállalati – akár differenciált – béralkukat. A másik lehetőség pedig a több évre történő, ezáltal kiegyensúlyozott előretekintés, hogy elkerüljük a 2022-ben előttünk állókhoz hasonló problémákat.