nők;szerzetesek;Dóm;

- Lázár Bence András versei

"Az özvegy vagyok egy étkezőben, / csak úgy egy tányér felett."

Rítus

A nagy templom előtt.

Emlékszem a nyáron, amikor

a szerzetesek sörét ittuk.

Emlékszem a nagy templom előtt:

tekinteted az ég felé, az enyém

pont magamra.

Imádkozni a mai napig sem láttalak.

Csak dúdolsz. Dúdolsz és gyűjtöd a szennyest.

A nagy templom előtt.

Emlékszem én pont magunkra, ránk,

te az ajándékboltban a képeslapokra.

Mint egy keret festmény nélkül

olyan vagy, mint egy mosogató

vízcsap nélkül, mint a szerzetes

az imakönyv nélkül, olyan vagy,

mint egy tekintet szavakkal leírva,

olyan vagy, mint a rítus, ahogy

különválasztod az arra érdemest

és a kevésbé azt a szennyestartóban.

De én túlságosan hiszek ahhoz,

magamban, benned,

hogy ne a szerzetes legyek

a kegyetlen történetben,

amit te írsz, és a mi vagyunk a főszereplők.

A főcsap eltört az éjszaka

és a lakás vízben áll.

A nagy templom előtt.

Emlékszem a nyáron.

Most csak dúdolom magamban.

Egy másik égitest

1.

Egyszer vagy végérvényesen is

teljesen vak leszek.

Egyszer, mint a nő, akit egy nappaliban

hagytak csak úgy egy szombat délután.

Végérvényesen, mint az özvegy

egy konyhapult felett.

De rosszabb lenne így látni.

Szemgolyó. Retina. A fény te vagy.

Meg hullámaiban egy másik égitest.

Hogyan mondhatnék még

bármi mást is?

2.

A nő vagyok egy nappaliban,

csak úgy egy szombat este.

Az özvegy vagyok egy étkezőben,

csak úgy egy tányér felett.

A szemgolyód vagyok a könnyeid alatt.

Retinád vagyok a fényben.

Egy másik égitest, ahogy fordul.

Hullámaiban a körvonalad.

Vak vagyok, de emlékszem rád.