Ha volna beleszólásom, hogy mivel kellene kidekorálni annak a pszichiátriának a várótermét, ahol üldögélni szoktam a soromra és sorsomra várva (márpedig az elmúlt öt hónapban bizonyos magánéleti körülmények következtében eléggé sűrűn megfordultam ott, előfordult, hogy hetente mentem kontrollra), szóval ha volna némi beleszólásom, hogy mit bámuljanak a betegek az okostelefonjuk helyett, akkor a Népszava egyik fotósának, Béres Mártonnak a fotóját választanám, amely Patkás Tamás (Tomi Rocky) paraúszót ábrázolja edzés közben. A Népszava honlapján megnézhetik, ott van a lap fotóriportereinek kedvenc tavalyi képeit bemutató sorozatban.
Egy emberi test repül a vízben.
De lábak nélkül.
Körülötte az ősi elem, amiből az akkor még szintén lábatlan élőlények valaha kimásztak, Tomi Rocky pedig repül. Igen, éppen olyan, mintha repülne, nézem a képet, nem tudom levenni a szememet róla, azt veszem észre, hogy már negyedórája bámulom (tessék, ennek az írásnak a leadásával is késésben vagyok, mert a repülő embert nézem), s lassan engem is átjár az az érzés, amit ez e kép elkapott.
Érzem az úszóból áradó örömöt, a megnyugvását, az elégedettségét, a megérkezését.
Nagyjából ezek azok az érzések, amelyeknek hiányáról azon a bizonyos pszichiátrián időről-időre beszámolok. Öröm, megnyugvás, elégedettség, megérkezés: szinte soha. Helyette ott az extrém szorongás, az idegenségérzet, az üresség, a kilátástalanság, a reménytelenség, a jövőtlenség. Amikor a leánykám nálam van Pesten, s éjszakánként a szuszogását hallgatom az emeletes ágy felől, akkor néha megnyugszom, igen, az ő a szuszogásának éppen olyan varázsa és megnyugtató ereje van, akár az imáknak és a mantráknak. És amikor a rabbit hallgatom a zsinagógában, igen, az is megnyugtató, olykor a rabbit is felíratnám receptre némelyik pszichiátriai betegnek, felhőrabbi lenne belőle, amikor szükség van rá, le lehetne tölteni a felhőből, és meg lehetne tőle kérdezni, hogy mit csináljon az ember, ha az életéből hiányzik az öröm, a megnyugvás, az elégedettség és a megérkezés.
Nézem Béres Márton képét, és arra gondolok, hogy ha ennek a vízben repülő paraúszónak a fotója ott volna a váróterem falán, az adna némi erőt talán. Na nyafogj, mondanám magamnak, hanem ússz, vesd bele magad a mélyvízbe, ne szorongj, ne aggodalmaskodj, ugorj bele a világba. Megvan kezed-lábad, mit akarsz még? Mi kéne, két pofon? Ugorj, rugaszkodj el, kezdd el, ne holnap, hanem most. Nézd csak Patkás Tamás paraúszót, s csodálkozz rá arra, hogy ez az ember nem alul van, hanem felül. Nem alámerült, hanem felrepült az égbe, nézz fel, s meglátod, hogy ő a levegő ura.
Kedves doktornő, nem lehetne, hogy gyógyszer helyett felírja nekem ezt a képet? Ki akarom nyomtatni néhány száz példányban, és szét akarom szórni a városban, a metrón, a villamoson, a trolin, ébredjetek fel, emberek, hagyjátok a fenébe az okostelókat, nézzétek inkább ezt a lábak nélkül úszó embert, ő a ti jobbik énetek, ez a repülő ember. Ő nem hagyta magát. Most te következel.