A Kunsthaus Zürich XIX. századi épületével szemben tavaly októberben nyitották meg az intézmény új létesítményét, amely a brit építész, David Chipperfield tervei alapján 200 millió svájci frankból készült. Monet, Cézanne, Gauguin, van Gogh, Degas művei kerültek a falakra, az 1956-ban elhunyt Emil Georg Bührle gyűjteményéből. A svájciak számára ismert volt, hogy Bührle fegyvergyártással kereste kenyerét, és legfontosabb vevője a náci Németország volt, de a műtárgykollekció kétes eredetével kapcsolatos vádak csak a tárlat kapcsán lettek igazán hangosak. Két héttel az ünnepélyes megnyitó előtt megjelent Erich Keller könyve, A fertőzött múzeum (Das kontaminierte Museum), ami döbbenetet és tanácstalanságot okozott a részletekkel ez idáig nem szívesen foglalkozó városatyák, muzeológusok körében is. A kifosztott áldozatok arculcsapásáról beszélt több független szakértő, de az elítélők kórusához csatlakozott a Bergier-bizottság több tagja is. A svájci kormány által 1996-ban létrehozott szakértői csoport feladata Svájc háborús pénzügyeinek és a náci bűnökhöz való viszonyának kivizsgálása volt. Ekkortájt a nemzetközi közvélemény felháborodottan kereste az alpesi országban rejtőző kofferek, bankszámlák nyomát, elsősorban zsidó értékeket, de az is érdekelt sokakat, milyen szerepe volt a nácik finanszírozásában az országnak.
Amikor 1924-ben Emil Georg Bührle Svájcba érkezett feleségével, összesen három festmény és egy ígéretes munkahely jelentette vagyonát. Apja adóellenőr volt, ő maga Freiburgban nőtt fel, történelmet és irodalmat tanult a helyi egyetemen. Megjárta az első világháborút, majd ezt követően egy kommunistaellenes önkéntes csoport tagjaként tevékenykedett. Egy magdeburgi bankár lányát, Charlotte Schalke-t vette feleségül, és a bankár segítette őt abban, hogy igazi szakmát szerezzen a gépiparban. 1924-ben a magdeburgi gépgyár megvette az Oerlikon szerszámgépgyárat, Bührle pedig Zürichbe utazott. A gépágyú kifejlesztése hozta el az áttörő sikert, a szabadalmat számos ország megvásárolta, Bührle világszerte bejáratos lett az ipari, elsősorban a fegyvergyártó elit köreibe, elegáns svájci szalonokba, ahol nem mellesleg titkos kapcsolatokat ápoltak német katonai vezetőkkel is. Bührle ügyesen lavírozott: németek, spanyolok, szovjetek is a cég vevői voltak. 1937-ben megkapta a svájci állampolgárságot, egy évvel később pedig bankár apósa támogatásával megszerezte az Oerlikon-üzemet, egyedüli részvényese lett a társaságnak.
Az aranykor a II. világháború kirobbanásával jött el, első megrendelői britek és a franciák voltak, 60 millió frankért vásároltak. 1940 és 44 között Olaszország 100 millió frankot hagyott az Oerlikonnál, Németország pedig 400 milliót, és hogy Bührle valóban nem volt finnyás, bizonyítja a kényszermunkásokat foglalkoztató, repülőgép-fedélzeti gépágyúkat gyártó, német Ikariával való együttműködése is. A háború végére Zürich legnagyobb adófizetője lett, vagyona 160 millió svájci frankra rúgott. Kihasználta a győztes szövetségesek engedékenységét, ami lazított a tengelyhatalmaknak szállító svájci vállalkozások mozgásterét blokkoló szabályokon, és a hidegháború idején új piacok nyíltak a fegyvergyár számára. A Bürhle által 1948-ban kifejlesztett ballisztikus rakéta felkeltette az amerikaiak érdeklődést is; ugyan Washington döntése, hogy beveti az eszközt Koreában, némi bizonytalanságot okozott a svájci kormányban, ám végül 1953-ban áldást adtak 300 ezer rakéta exportjára. Bührle a leggazdagabb svájci lett és eközben műtárgygyűjteménye is gyarapodott, a Fortune magazin 1955-ös listája szerint a világ ötödik legnagyobb, 638 darabos, akkor 40 millió frankra becsült kollekciójával dicsekedhetett. Nem sokáig, egy évvel később szívrohamban elhunyt. A Kunsthaus és Bührle kapcsolatai 1940-re tekintenek vissza, a fegyvergyáros ekkor lett tagja az intézmény kuratóriumának, de pénzzel is támogatta a múzeum kibővítését. A halála után létrehozott alapítvány, a Stiftung Sammlung E. G. Bührle 203 művet adott kölcsön húsz évre a Kunsthaus gyűjteményének, ennek javát állították ki most Zürichben.
Nem szabad megengedni, hogy a Kunsthaus Zürich új épületében kiállított Bürhle kollekció egyfajta náci memento legyen – hangoztatta Lukas Gloor, az alapítvány visszavonuló igazgatója. Egyúttal sérelmezte a szakértői felzúdulást, védve a családi szennyest, és meglebegtette, ha a város továbbra is diktálni akar a múzeumnak, hogyan kezelje a tárlatot, milyen magyarázatokkal kell szolgálnia nyilvánosságnak a képek múltjával kapcsolatban, visszavonják a kollekciót. A város megrendelésére 2017-ben a zürichi egyetem kutatói megpróbálták felderíteni a hátteret, a gyűjtő Bührle üzleti ténykedését, a képvásárlások körülményeit. A publikált tanulmány azonban „foghíjas” – állítja a történész, Erich Keller. A döntés, hogy a Kunsthaus új épületébe kerülnek a Bührle alapítványtól kölcsönbe kapott képek, már azelőtt megszületett, hogy a kutatók befejezték volna a munkát. Ami bizonyított, hogy 13 tétel zsidóktól konfiskált mű, de egy 1946-os bírósági ítélet után Bührle visszaadta ezeket az eredeti tulajdonosoknak, néhányat közülük pedig visszavásárolt. Keller szerint sötét pontjai vannak az alapítvány által közzétett anyagnak, és konkrétumokkal is szolgált: például Cézanne "Paysage" című képe (1879), mielőtt Bührle tulajdona lett, egy üldözött zsidó pár, Martha és Berthold Nothmann tulajdona volt, akik 1939-ben hagyták el Németországot. Ennek említését hiába keressük az alapítvány weboldalán. A másik érzékeny mű Monet 1880-as "Champ de coquelicots près de Vétheuil" ( Pipacsmező Vétheuil közelében) című alkotása, amelynek restitucióját hiába kérte 2012-ben Max Emden unokája (lásd keretes írásunk). Bührle 1941-ben a piaci ár feléért vette a képet egy svájci galériában, ahová Hans Erich Emden, az Európa szerte áruházakat tulajdonló, Max Emden menekülő fia adta be eladásra. Lukas Gloor szerint a német zsidókat semmi nem kényszerítette arra Svájcban, hogy ár alatt váljanak meg értékeiktől. Itt nem volt német megszállás, nem üldözte őket senki – nyilatkozta. Hát ez nem igazán egyezik az Emden-örökös által vázolt helyzettel.
A gyanú szerint több tisztázatlan eredetű kép maradt a gyűjteményben, olyanok, amelyek nem egészen az eladók kifejezett szándékával kerültek értékesítésre. Nem „lopott” hanem mai szóhasználatban, „menekült, vagy menekített” értékekről van szó, amelynek jogilag is egzakt megközelítése ma a legtöbb munkát adja az igazságszolgáltatóknak, törvényalkotóknak, de az erkölcs és a humánum szempontjait képviselő kutatóknak és magánembereknek is. Svájc adós a restitúciós irányelveket megfogalmazó nemzetközi egyezményekben foglaltak végrehajtásával, de elsősorban az ügyek tisztázásával – ismétlik mostanság egyre hangosabban a véleményformálók, akik hanyagsággal is vádolják a döntéshozókat. Muzeológus kutatók, a náci örökséget vizsgáló szakértők és a svájci zsidók szervezete a szövetségi parlamenthez fordultak, sürgetve, hogy hozzanak létre egy szakértői bizottságot, több európai állam mintájára, a restitúciós ügyek kezelésére. Csak néhány szórványos megoldásra váró eset van az országban, állítja a szövetségi állam kulturális gyűjteményeiért, múzeumaiért felelős Benno Widmer, aki azt ígérte, ha az ügyek száma indokolja, akkor megfontolják külső szakértők bevonását. Emlékeztetett, néhány svájci múzeum önerőből megoldotta az ilyen ügyeket, így nemrég a Kunstmuseum Basel fizetett Curt Glaser örököseinek, a Kunstmuseum Bern pedig a Gurlitt-gyűjtemény (Népszava, Szép Szó, 2017. 12. 16.) tisztázásában jeleskedik. Az 1600 tételt számláló Gurlitt hagyaték java, többségükben Hitler által „degenerált” kategóriába sorolt mű, 2014-ben került a svájci intézménybe, amely ígéretet tett, tüzetesen átvizsgálja azok eredetét. A közelmúltban kiderült, 29 alkotás fennakadt a rostán, és mint a napokban bejelentették, két képet visszaadnak a német zsidó gyűjtők, Ismar Littmann és Paul Schaefer örököseinek, míg ötöt a német államra bíznak. A hátramaradt 22 kétes mű ügyében további szakértői vizsgálatot indítanak.
Arról viszont kevés szó esik, hogy svájci galériások, műkereskedők, diszkrét gyűjtők milyen szerepet vállaltak kétes eredetű kincsek révbe juttatásában, és hogy törvényi szabályozás híján milyen eszközökkel óvják a birtokukba került értékeket. Cornelius Gurlitt gyűjteményének darabjait fél évszádon át ugyanaz a berni kereskedő, Eberhard Kornfeld vásárolta rendszeresen, és soha nem kérdezett semmit német partnerétől. A svájci Riehenben működő Beyeler Alapítvány gyűjteményében is volt keresnivalójuk az üldözötteknek. Így ott leltek rá 2001-ben a Lissitzky-Küppers gyűjteményből származó Kandinszkij műre, az „Improvisation 10”-re, amiről Beyeler azt mondta, 1951-ben elévült a követelés. Jen Lissitzky akkortájt Szibériában dekkolt… De Rosenbergéknek is meggyűlt a bajuk a svájci titkokkal. Az általuk évtizedek óta keresett Degas pasztell (Gabrielle Diot, 1890) bizonyítottan Svájcban van, ám a tulajdonos kilétét ügyvédek sorának sem sikerült megtudni. Ahogy Juan Carlos Emden sem járt sikerrel. "Az arcunkba nevettek, amikor előálltam az igénnyel, adják vissza Monet alkotását" – emlékezett vissza a 2012-ben történtekre. Hans Erich Emdennek hat hónapja volt a menekülés megszervezésére, nem volt szorult helyzetben az eladáskor – védekezett a követeléssel szembesülve a Bührle Alapítvány. Ekkortájt szavazta meg a városvezetés, hogy a zürichi Kunsthaus majdani új épületében helyet kapjon a Bührle-kollekció. A pipacsmezőt ábrázoló Monet pedig ott lóg a Chipperfield tervezte kiállítóteremben.
A semleges ország a háború alatt akadálytalan terepet biztosított a kulturális javak menekítéséhez, virágzó műtárgy-kereskedelem folyt, a gyűjtők és eladók kihasználták a lehetőségeket. A portéka minősítése napjaink vitáinak tárgya: "looted art" vagy "escape art" – lopták, vagy "csak" menekítették? A hegyek között többnyire az utóbbi típusú áru cserélt gazdát, most gyakran mondják a „menekített műkincs” svájci specialitás. Ezeket ugyanis többnyire menekülő gazdag zsidó gyűjtők hozták magukkal, náci üldözöttek, akik védett helyen váltak meg értékeiktől, hogy kifizessék a németeknek a „birodalmi repülőadót”, és fedezni tudják a kényszerutazásuk költségeit. A derék svájci vevők közül sokan kihasználták az eladó szorult helyzetét, az árakat lenyomták, de az is előfordult, hogy a pénz soha nem érkezett meg az eladó számlájára. A bizonyítékok hiányosak, az ügyek rekonstruálása szinte lehetetlen.
