Elsétáltam valamelyik nap az Iparművészeti Múzeum mellett, és belém hasított: nem emlékeztem meg a jubileumról. Tavaly nyáron volt tíz éve, hogy az állandósult életveszély miatt levették az épület tetejéről a lanternának nevezett kupoladíszt. Lechner Ödön főműve, nem mellesleg az ország egyik legjelentősebb közgyűjteménye azóta kiürítve romlik, felújításáról az egyszerűség kedvéért már nem is hazudozik a kormány.
Pedig a pénzen aligha múlhat a páratlan műemlék sorsa, hiszen máshová látványosan jut. Most készült el a Zene Háza a Városligetben, amely igen csinos lett, és végül funkciót is sikerült neki találni. Mellette ott tornyosul a matyóhímzéses, böhöm Néprajzi, a választásig részben az is meg fog nyílni. Éppen most adtak 2,4 milliárdot arra, hogy a Természettudományi Múzeum, amelynek amúgy kitűnő épülete volt a pesti Ludovikán, egyszer majd elköltözzön Debrecenbe: szent helyen, a Loki egykori pályáján építenek idővel neki valamit, a két és fél milliárd csak a tervezés előkészítésére kell. És akkor még nem beszéltünk a budai Várról, ahol már nem is idegesítik az állampolgárt azzal, mennyi milliárdból és tulajdonképpen mit építenek, amikor egyre-másra kezdik vasbetonba önteni az előző századforduló elpusztult épületeinek replikáit.
Kétségtelen, Lechner ebbe a vonulatba nehezen illeszthető bele. Ő végtelenül innovatív, büszkén vallottan magyar építészetet űzött, nem másolt senkit, hanem megújította kora leghaladóbb trendjeit. Jellemző, hogy amikor Magyarország az 1900-as párizsi világkiállításon a most rekonstruált búsmagyar Szent István teremmel villogott, Radisics Jenő a szecessziós Bigot-pavilont vásárolta ott meg, hogy hazahozza Lechner csodaépületébe. Az Üllői úton fénylett ugyanis a legkorszerűbb Európa. Fent, a Várban már akkor is a felesleges pompa uralkodott.