Mintha legkedvesebb gyermekemet vesztettem volna el – kesergett Budapest romjai között Füst Milán (1888–1967). Az író élete fő művét, az ostromban elpusztult naplóját siratta a háború végén. Tinédzserként kezdte írni, lankadatlanul folytatta négy évtizeden át. Előbb cédulákra, azután a cédulákról noteszokba, a noteszokból füzetekbe vezette át feljegyzéseit, közben szerkesztette őket, kiegészítette, húzta, stilizálta, folyóiratokban publikált részleteket.
Ez volt „minden művészi ötletének és minden gondolatának gyűjteménye”, „negyven éven át napi két órai munka”, panaszolta újra időskori filozofikus munkájában (Ez mind én voltam egykor, 1957), amelybe, úgymond, átmentette a menthetőt a megsemmisült nagy műből. Alteregójának, Hábi-Szádi keleti mágusnak a nyitó példázata is panaszáradat. A vadszamár, a néger, az író és a katonatiszt sirámaiból az a tanulság, „nincs ocsmányabb, szerencsétlenebb állat e földön, mint a teremtés koronája, az ember”.
Füst Milán nagymestere a világfájdalomnak. Féktelen önsajnálata nyomorúságos gyerekkorából eredt, amikor fiatalon megözvegyült édesanyjával egy trafik padlóján aludtak. Félárva kisfiúként képes volt elbőgni magát, amikor csak akarta. E képessége megmaradt, felnőtt fejjel művészetének része lett. Háy János meglátása szerint „úgy érezte, a szerepjáték szükségszerű, így tudja az életművet a valóság irányából megtámogatni”.
Közben átvészelt egy borzasztó korszakot. Anyagi gondjaitól megszabadította házassága. Túlélt két világháborút, forradalmakat, népirtást, pereket; túlélte nemzedékét. Két évtizeddel első, jóformán visszhangtalan megjelenése után, francia fordításban világsiker lett regénye, A feleségem története (1942). Öregségére azon szomorkodhatott, hogy noha esélyesnek tartották, nem kapta meg érte az irodalmi Nobel-díjat.
„Élete végére sikerült csak tolókocsiba kerülnie, de akkor aztán trónként használta” (Nádas Péter). A nagy hipochonder hűségesen ragaszkodott lelki traumájához is, gyászolta az elveszett naplót. Pedig a „legendás” mű zöme időközben előkerült: a hétből csak az ötös számú naplófüzet tűnt el végleg. A terjedelmes szöveg alig foglalkozik a külvilág dolgaival, annál behatóbban a szerző elmélkedéseivel, vívódásaival, szorongásaival, vágyaival. Motívumai ismertek versekből, prózákból.
Akadnak azért epés megjegyzések a kollégákról. Ady „berúgott a tiszteletére rendezett banketten”, Móricz „irtózatos ökör”, Babits „mesterkélt”, Kosztolányi vonzódik a „züllött, piszkos cimborákhoz” és lopja az ötleteket. Egyedül a régi barát Karinthy érzi át a meg nem értett zseni sorsát; „igaza lehet, hogy csak a halálom után fognak velem igazán foglalkozni”. Füst Milán naplójában minden Füst Milánról szól.
A hálás utókor, ha érdekli, olvashatja is e grandiózus egotripet. Posztumusz megjelent a Napló (Magvető, 1976, szerkesztette Pók Lajos), majd bővebben a Teljes Napló (Fekete Sas Kiadó, 1999, Szilágyi Judit és Fazakas István munkája). Ez utóbbi 1800 oldal, két vaskos kötetben. A kritikai kiadás egyelőre várat magára.