Az 1871-ben született és 1919-ben meghalt Leonyid Andrejev olyannyira a kimondható és ábrázolható korlátait kutatta, hogy még mai szemmel nézve is meglepő, hogyan arathatott ekkora sikert életében. Korának leghíresebb orosz írójaként a legnagyobbak rendezték Sztaniszlavszkijtól Meyerholdig. Minden művét lefordították német és angol nyelvre már a megjelenésük évében. Legjobb barátjával, Gorkijjal, egy közös darab megírását tervezték az 1900-as évek elején. Arra keresték a választ: hogyan lehet-e hinni a jövőben, az örökkévalóságban, az emberiség boldogságában és a csillagokat nézni, amikor akkora a nyomorúság? És bár ő maga a cári világgal szembeni mélyreható rendszerváltást szorgalmazott, fokozatosan eltávolodott a bolsevik köröktől, és mivel teljes mértékig elutasította az 1917. októberi forradalmat, nevét kitörölték az orosz irodalomból. Száműzetésben halt meg.
Munkásságának nagy része a mai napig beszerezhetetlen még Oroszországban is, pedig sokszínű, és még újra felfedezésre váró életműve hatalmas. Darabjaiban gyökeresen szakít a pszichológiai színházzal, minden leírt sorában van egyfajta túlzás és radikalizmus, talán ezért is játsszák olyan ritkán, hiszen szimbolizmusával túllép a lélektani realizmuson. Számára a színház nem az élők, hanem a visszajáró lelkek számára fenntartott hely, ahol saját életünk elhallgat, hogy újra láthassuk élni a holtakat.
Julien Gosselin és színházi kollektívája abból a kérdésből indult ki: miért is viszünk színre klasszikusokat, ha arról beszélünk, amit ma tapasztalunk, és ami közel áll hozzánk? Létezhet ugyanis szerintük egy másik, ritkán tárgyalt dimenzió is, amikor a klasszikus szövegekhez pontosan azért nyúlunk, hogy a világunkkal való különbözőségükről beszélhessünk. A Múlt (Le Passé) címet viselő, Andrejev szövegeiből szerkesztett előadásuk tisztelgés egy letűnt, XIX. század végi emberiség előtt, miközben felveti való világunk kihalófélben lévő voltának gondolatát is.
Több részből tevődik össze: nyitja a Jekatyerina Ivanovna című darab első felvonása, majd bizonyos pontokon monológszerűen közé ékelődik két novella, A ködben és a Szakadék szövege, valamint a Requiem című szimbolista darab töredék is. Ebben egy rendező és egy titokzatos lény – nevezzük Halálnak, vagy Istennek – folytat párbeszédet egy kiürült színházban, ahol a nézőket már festett fabábok váltották fel. Gosselin felfogásában egy eksztatikus zenével kísért hangjáték formájában, teljesen sötétben hangzik el a szöveg – mintegy megakasztva ezzel az előadást –, miközben a fekete előfüggönyre kivetített szöveg az egyedüli fényes pont.
A központi darab indulásakor a férj, Gorja megpróbálja megölni a feleségét, mert azt hiszi – tévesen –, hogy az megcsalta őt. Kátya ezután a szemünk láttára válik azzá, amivel megvádolták. Félrelép, nem is egyszer, és viszonyai által próbál menekülni az őt körülvevő merev világ szorításából. Ám figurája távolról sem nevezhető racionálisnak vagy józannak: radikalizmusa őrületté fokozódik, míg a negyedik felvonásban már részegen, meztelenül, egyfajta transzban láthatjuk őt az élete hálóját kitevő férfiaktól körülvéve.
Már maga a darab kezdete is forradalmi konstrukciót feltételez, hiszen három lövéssel kezdődik – egy gesztussal, aminek a klasszikus szerkesztési elvek szerint a csúcsponton, a harmadik felvonás végén illene megtörténnie. A drámai cselekmény lassú ereszkedésével még jobban kirajzolódik a társadalmi tilalmak terhe alatt fokozatosan megőrülő nőnek, Kátyának a bukása.
És e férfiak uralta világ falaiba nemcsak a főszereplő nő, hanem tekintetünk is minduntalan beleütközik.
A rendező ugyanis így vagy úgy, de bezárja azt a bizonyos negyedik falat, melyen keresztül a klasszikus színházi nézők általában beláthatnak az előttük zajló történésekbe. Hol egy mélységében sokszobás ház nappaliját nézzük, ahol a csapódó ajtók eresztenek csak némi bepillantást a belső termekbe, hol egy vidéki dácsa kertjéből tekintünk a ház felé, hol pedig egy emeletes szentpétervári lakóház műteremlakását láthatjuk a terasza felől, ahol elfüggönyözött ablakok képeznek falat.
Hogy mégis figyelemmel kísérhessük a történéseket, a rendező – a tekintetünket helyettesítendő – három operatőrt konstruált bele állandó közreműködőként az előadásba. Ezek a szereplők – mert igen, pontosan ugyanolyan jelentős a szerepük, mint a színészeknek – hozzák közel hozzánk a falak mögött zajló eseményeket, oly módon, hogy a díszlet teljes felső síkjába beépített vetítővászonra szimultán vágással vetítik ki a folyamatában leforgatott jeleneteket. Filmmé válik a színház, és a videó, mint főszereplő médium által igazi feszültség képződik ilyen formán jelen és múlt között. A kivetítés századmásodpercnyi eltolódása, ami a valós történés, és a kivetített kép között folyamatosan beékelődik a cselekménybe, a szemünk láttára alakítja Múlttá a jelent, bekeretezve ezzel annak halódó, elmosódó voltát.
Csak a legnagyobb csodálattal lehet adózni ennek a legapróbb részletekig megszerkesztett, óriási munkának a láttán. Julien Gosselin színészei multifunkcionálisak, hol a zenekari árokban zenélnek, hol a színpadon játszanak letaglózó őszinteséggel és mesterségbeli tudással. Érezhető rajtuk, hogy együtt felnőtt, egymás minden rezdülését tökéletesen értő művészek ők, akik teljes bizalommal képesek átadni magukat a közös alkotásnak.
Az Odéonban eltöltött este után számomra a színház már soha nem lesz ugyanaz, mint előtte volt: lyukat fúrt a szívembe.
Infó:
Leonyid Andrejev: A Múlt (Le Passé)
Rendező: Julien Gosselin
Párizs, Théâtre Odéon
