– Mit üzenne egy időfutárral a 20 évvel ezelőtti Terézanyunak, Kéki Katának?
– Don’t panic! Ne fo..n! Tegnap fél éjszaka arról beszélgettem a férjemmel, hogy hol vagyok most, mit értem el, panaszkodtam, hogy nem érzem magam szakmailag a helyemen. A mi generációnk tagjainak, pláne nekünk, akik a médiában dolgozunk, nehéz a helyünkön érezni magunkat, mert már nincsenek is nagyon helyek. Keseregtem neki, nem voltam jó passzban, a klimaxra fogtam. Tizenegy magasságában azt mondta, eleget hallgatta a nyavalygásom, és kikéri magának. Nekem nem jár a kapuzárási pánik, mert mióta ismer, én már annyi mindent csináltam, méghozzá sikeresen, hogy ha ezek után nekem kapuzárási pánikom van, akkor forduljak orvoshoz.
– Akkor igazából a férje üzeni, hogy don’t panic…
– És igaza is van. Félretéve azt, hogy 2009 óta nem írtam könyvet, sok más dolgot teremtettem – ezeknek csak most, ennyi év után látom az igazi jelentőségét. Például, hogy mennyit adott embereknek az Aranyanyu elismerés, és hogy a Terézanyu-hálózat egyedülálló módon élő-lüktető közösség, amelyben megvalósul az igazi sisterhood – azaz egymást támogatják a benne lévő nők.
– Nem folytatta a regényírást, viszont sok-sok nőt arra késztetett a Terézanyu-pályázaton keresztül, hogy megossza a történetét. Jó pár ezekből azóta könyvvé formálódott. Nem terézanyus dolog ez? Mármint másoknak segíteni ahelyett, hogy magunkat valósítanánk meg?
– Egyáltalán nem így élem meg. Valahogy fel sem merült ezekben az években, hogy regényeket írjak, ott voltak a kicsi gyerekeim, mellettük a két pályázat, egyenként is egész embert kívántak. Hogy tekinthetném áldozatvállalásnak azt, hogy ennyi ember megbízott bennem, hogy rám bízta a történetét? Hogy mellettük lehettem az íróvá válás útján? Egytől egyig fantasztikus nők, akik megérdemlik, hogy sokakhoz eljusson a történetük. A kapuzárási pánikra visszatérve: csak azt sajnálom igazán, hogy ebbe az életembe már nem fér bele, hogy kiadót építsek köréjük. Pedig nagy szükség lenne rá. Magyarországon a magas irodalom, a pár tucat sztárolt szépíró után nincs semmi. Nagyon fontos lenne, hogy a valódi helyére kerüljön az igényes, szórakoztató női irodalom, hatalmas női tábor várja ezeket a könyveket. Megérdemlik, hogy megkapják őket, ahogy a sok-sok tehetséges női szerző is megérdemli, hogy megmutathassa magát.
– Ki mindenki bújt ki Terézanyu köpönyegéből?
– Tucatnyi Terézanyu-díjazottnak jelent meg már könyve, van, aki mára többkötetes író. Az egyik különleges szerzőnk Pápai Ildikó, aki autista fia, Gergő történetét írta meg pár éve egy nagy sikerű könyvben (Azt beszéltük meg, hogy boldog leszel). Ők ketten olyannyira családtagok, hogy terézanyus eseményen volt Gergő 18. születésnapja. A regény decemberben közösen megünnepelt 20. évfordulóján ott volt velünk Somogyi Eszter, aki rákkutató biológus, emellett két kislány édesanyja, és nemrég Ébresztőmesék címmel írt gyerekkönyvet. Az ismert-sikeres Fiala Borcsa szintén a Terézanyu-pályázaton mutatkozott be először. Felolvasott a nemrég szerelmi pszichotrillerrel jelentkező Mátrai Szilvia, illetve a kétkötetes bűnügyi helyszínelő, Törteli Eszter is. Mellettük egykori Terézanyu-díjazott még Cziffer Vera, Kóbor Barbara, Köves Béláné Anna, Mészöly Ágnes és Várfalvy Emőke is.
– Hogy tudja ön segíteni az íróvá válás folyamatát?
– A legfontosabb a bizalmi közeg megteremtése, amelyben egyáltalán meg meri mutatni magát valaki, és elhiszi, hogy másokat érdekelhet az ő története. Tapasztalatom szerint az alkotás egyik legfőbb akadálya, hogy nem hiszed el, hogy érdekes lehet az, amit te mondani akarsz. Előbb a történetet kell előcsalogatni, hogy mit akar valaki elmesélni, aztán jön a saját hang megtalálása. Pár éve story coaching tanfolyamokon vezetek végig írókat ezen a folyamaton. Egy éven át tízfős csoportokban dolgozunk. Az első félévben azon van a hangsúly, hogy mindenki merje mutatni magát, hogy kihozzuk a sztorit egymásból. Hihetetlen gyorsan és erősen tudnak idegenek kapcsolódni egymáshoz ezekben a csoportokban, hamar megteremtődik a megtartó bizalmi közeg, amiben aztán lehet dolgozni. Ez is az elmúlt időszak ráébredése, úgy tűnik, ebben a két dologban vagyok a legjobb: támogató közösségek létrehozásában és történetek előcsalogatásában. A kettő metszete pedig a megerősítés, amire nagyobb szükségünk van ebben az elszigeteltségben, mint bármikor. A Covid óta több mint száz emberrel dolgoztam a tanfolyamok keretében.
– Valamit még nagyon tud – megríkatni embereket. Az elmúlt tíz évben akárhány Terézanyu- és Aranyanyu-eseményen jártam, mindig mindenki sírt. Annál nagyobb megerősítés nemigen érkezhet valaki számára, mint hogy ilyen erős érzelmeket vált ki a történetük, a személyük.
– Igen, az évi nagy katartikus bőgés mindig garantált volt az Aranyanyu- és Terézanyu-díjátadókon. Ha lehetne, még sok ilyen eseményt szerveznék, hihetetlen energia áramlik ilyenkor a teremben. És igen, a kulcs, ahogy mondtam: a megerősítés. Annak megmutatása, hogy amit ezek a nők tettek, tesznek, amivel nap mint nap megküzdenek, az csodálatra méltó. A Terézanyunak két halottja van már, két családanya. Nehéz feldolgozni az elvesztésüket, ugyanakkor pici vigaszt nyújt, hogy tudjuk, milyen sokat jelentett számukra a díjazás: hogy megkapták, amit a többi nyertes is, hogy felolvassák nyilvánosan az írását, megtapsolják, hogy sírnak-nevetnek a szövegén, hogy kimegy az elismerésért, hogy megölelik, megünneplik – ez annyira nem is sok, ugye? Olyan nagy hiány van a megbecsülésben, pedig csodaszer. Munkahelyeket, házasságokat hagynak ott az emberek, mert nem kapnak belőle. Nincs meg a kultúrája a köszönömnek. A Richter Aranyanyu-díj kapcsán mindig azt éreztem, hogy a meleg vizet találtam fel. Mert mi volt az ötlet? Itt van ez a rengeteg nő az oktatásban, az egészségügyben, a szociális területen, akik kevés pénzért baromi sokat dolgoznak, akik a vállukon viszik a legfontosabb területeket, és senki annyit sem mond nekik, hogy köszi. Minden évben több ezer embert jelöltek a díjra, ők mind megérdemelték volna, nehéz volt kiválasztani a pár díjazottat. Most, a Covid alatt, amikor ezek a hihetetlen hősiességgel küzdő nők még nagyobb nyomásnak vannak kitéve, még fájóbb, hogy szponzoráció híján megszűnt a díj.
– „Elmagyarázom a lányomnak dióhéjban: a nőknek az én koromban, mikor már nem lehet gyerekük, elfogynak a babahormonjaik, nevezzük így, cserébe támadnak bizonyos tüneteik. Például nem hajlandóak tovább csendben tűrni az ostobaságot” – definiálta nemrég a lányának a klimaxot egy női magazinban megjelent novellájában. Terézanyu már nem terézanyu? Beolvas, ha nem tetszik valami?
– Amikor az Aranyanyu-díjnak vége lett, és már kaptam levegőt, megfogadtam, hogy soha többé nem fogom be a számat egy konfliktushelyzetben, nem megyek alá senkinek, semmilyen magasztos cél érdekében. Nem lettem konfrontatívabb, csak megtanultam képviselni az érdekeimet.
– És milyen a Kéki Katából lett Kovácsné, akiről a 20 év után folytatott könyv szólni fog?
– Most tölti az ötvenet, van férje és két gyereke… A történet nem itt indul, mert meg szeretném mutatni, hogyan lesz a kutyából szalonna. A metamorfózist akarom bemutatni, hogyan veszíti el a kontrollt az élete fölött, mint a legtöbb nő, ha gyereke születik, hogyan válik minden, mindenki, elsősorban a család fontosabbá nála, mi marad magából az emberből mindezek mellett. Hogyan borul rá az elvárásrendszer, milyennek kellene lenni terhesként, gyermekágyasként, anyaként, feleségként. Minden lépésünket iszonyatosan sok elvárás övezi, és a legsúlyosabbakat magunkkal szemben támasztjuk. A közösségi média pedig mindezt csak mélyíti, a naponta feltöltött csodálatos ebédek, a tökéletesre filterezett arcok azt a rejtett agendát erősítik, hogy mit kellene tennünk családanyaként és hogy kellene kinéznünk közben.
– Akkor megint megríkat majd minket?
– Dehogy! Nem akarok senkit, magamat se nyomasztani. Mindezt, ahogy a korábbi könyvekben, őszintén, de ironikusan tálalom. Sokat fogunk nevetni. Kovácsné kivan – egy ilyen cím mögött nem lehet nagy dráma.
– Plusz egy kérdés: Az egykori szingli papnők, a Szex és New York szereplői is visszatértek. És ők sem ott folytatják, ahol abbahagyták. Az egyik legutóbbi részben Carrie-t a plasztikai sebésznél látjuk, ahol az orvos egy szoftver segítségével modellezi a várható eredményt: eltünteti az arcáról elmúlt 15 évet. Carrie viszont nem kér belőle. Nem akarja semmissé tenni az elmúlt éveket. Van ennek jelentősége az 50-es nőkre nézve?
– Ugyanolyan fontos, amit most tesznek a sorozat alkotói, mint egykor, amikor egyfajta szexuális forradalmat robbantottak ki, vagy legalábbis sokakat felszabadítottak a maguk generációjában. Mindig a popkult felől jön a paradigmaváltás, reméljük, ezt is végigviszik. Ideje lenne megbarátkozni azzal, hogy léteznek nők 40 felett, sőt egyre többen vagyunk, hiszen akár 80-90 évig is elélhetünk. Nagyon remélem, hogy divatba fog jönni, hogy meg lehet öregedni, ugyanis – legalábbis a szerencsésebbekkel – ez történik.
