Norvégia első számú rendezőjének, Joachim Triernek legújabb filmjét, A világ legrosszabb emberét megelőzte a híre. Bekerült a másfél év szupermezőnyéből válogató cannes-i fesztivál versenyprogramjába, főszereplője, Renate Reinsve lett a legjobb színésznő a Croisette-n, és ahol már bemutatták a filmet, a kritikusok zöme „legjobb film” jelzőkkel teli méltatásokat közöltek. Nekem inkább az Octopussy című James Bond-film egyik jelenete ugrott be a jelenség kapcsán, amelyben M megkérdezi a 007-est, hogy mit tart a kezében. A válasz azonnal jön: egy Fabergé-tojás. „Pontosan, csakhogy ez egy hamisítvány” – mire Roger Moore bedobja a híres szemöldökemelését. Trier filmje is ennyire zavarba ejtő: egyszerre érezhetjük azt, hogy egy remekművel van dolgunk, de mégiscsak ott van benne valami zavaró mellékes.
A valóban kitűnő Renate Reinsve alakítja Trier művében Julie-t, a „világ legrosszabb emberét” – a címfordítás pontosabb lett volna, ha ember helyett a személyiség szót tartalmazza –, akinek a szexepilje, hogy csodálatos, gyönyörű, tehetséges, ám fogalma sincs, mit kezdjen az életével. Négy évet fog át a film az életéből és kvázi komédiába csomagolva látjuk, hogy szinte mindenre képtelen – fogalma sincs mi akar lenni, a párkapcsolatok és a családalapítás terén is abszolúte tanácstalan. A rendező tulajdonképpen mesterien alakítja a filmet, csupa olyan dolgot mutat, melyek triviálisan átélhetők, hiszen minden felnőtt életében eljön a pillanat, amikor valamire – és olykor valakire – fel kell tennie az életét.
Elvitathatatlan tény, hogy a coming of age filmek korát éljük, érdekes darabok jöttek az elmúlt szűk évtizedben a legjobbaktól: a Sráckor (Richard Linklater), a Lánykor (Celine Sciamma), a Szólíts a neveden (Luca Guadagnino), A metál csendje (Darius Marder) vagy az Isten keze (Paolo Sorrentino). Ebbe a sorba szépen illeszkedik Joachim Trier verziója: a film expozíciója, a képregényes forma és az egyedi humor következtében tényleg fontos kérdésekre mutat rá. Tökéletes lett volna, ha ezt a dramaturgiai szerkezetet vitte volna tovább a rendező, ám a saját maga által felépített szituációs struktúrával való játék helyett – kissé gonoszan fogalmazva – annyira beleélte magát Julie karakterébe, hogy olyan érzése van az embernek (nézői személyiségeknek), mintha az alkotói oldalnak fogalma sem lett volna, mi lesz a film vége.
Ám mivel egy filmet könnyebb tovább görgetni, mint a saját életünket, Trier isteni közbelépése a tragédia beemelése a történetbe. Ettől a ponttól kezdve, egy ember leépülése és küzdelme a rákkal totálisan átrendezi a mozgóképes atmoszférát és sajnálatosan olyan szavak jutottak az eszembe, mint melodráma, agónia és önsajnálat. Hatásvadász húzás, mely kétségtelenül hat, ám rendezői szempontból színtiszta eszképizmus és igen bizarr lezárása a műnek.
Még szerencse, hogy a való életben legtöbbször nem a halál determinálja azt, milyen szakmát választunk.
Infó:
A világ legrosszabb embere
Rendező: Joachim Trier
Bemutatja a Mozinet
