Tomi már harmadik napja ezzel a pados baromsággal fáraszt minket lapindítón, nem lehet leállítani. Korlátozza a közterület használatához való jogokat, mondja, mert igenis meg kell tanulni együtt élni mindenkivel, és ha egy hajléktalan le akar feküdni egy padra, akkor neki joga van lefeküdni oda, és abban nem akadályozhatja meg senki, és nem tehetik meg, hogy lekorlátozzák a padokat.
Kezdek dühös lenni. Így nem jutunk egyről a kettőre, mondom, tessék már valami épkézláb témát hozni, nem hiszem el, hogy csak ennyire futja. Ez mindenkinek szól, emelem meg a hangomat, korán van még az uborkaszezonhoz.
Azért azok a padok megérnének egy misét, szólal meg Karesz. Ugye, teszi fel a kezét Tomi, de Karesz leinti. Fenét érdeklik a hajléktalanok, mondja, inkább az, hogy kétszázötvenezret fizettek darabjáért áfa nélkül. Az Obiban már lehet kapni olyan vackokat huszonötezerért is, csapkodja az asztalt. Karcsi nagy szájkaratés, nem jó neki soha semmi. Figyelnem kell rá, mert hajlamos hülyeségeket írni. Tudod, hogy közbeszerzésben minden drágább, mondom neki.
Használhatatlan lett a főtér, mióta átépítették, pedig elköltöttek rá másfél milliárdot, szúrja közbe Jutka. Csak tudnám, mi került rajta annyiba, hát még egy normális játszótér sincs, csak kitettek egy libikókát meg egy műanyag csúszdát! Mindig a játszóterek miatt sírsz, vetem oda, neked ez a mániád. Nincs elég játszótér a városban? Hát nincs! Panaszkodnak is a gyerekesek, hogy nem lehet a kicsikkel hova kimenni, a homokozók tele vannak kutyaszarral, a játékok meg balesetveszélyesek, erről persze nem írunk, mert le van tiltva.
Most én húzom fel magam. Hagyjuk már ezt a letiltós dolgot, mindig ezzel jöttök! Nincs letiltva semmi, meg különben is, a múlt héten írtuk meg, hogy mennyit költött a város a játszóterekre, csak persze a kollégák nem olvassák a saját lapjukat. Ránézek Tomira, kényszeredetten bólogat, ja, mondja, a polgármester beszámolt róla a testületin, megírtuk. Jutka fúj egyet, hogy akkor is. Kicsit ingerült vagyok, hogy így félreviszik az értekezletet a baromságaikkal. Vannak ilyen napok, mikor egyiknek sincs egy épkézláb témaajánlata, ilyenkor fel kell rázni őket, különben nem csinálnak semmit.
Karcsi, nézd át az országosokat, hátha tudunk valamit megyésíteni, csapok az asztalra. Szomorú vagyok, kollégák, vetem be a lelki terrort. Délutánra elvárom, hogy mindenki legalább egy értelmes témát találjon! Látom rajtuk, nem tetszik nekik, de néha keménynek kell lennem. Már tápászkodunk föl, hogy menjünk a dolgunkra, mikor beront Kati és mondja, hogy verik le a didiket.
A didik egy térplasztika a belvárosban. Domborulatok és hajlatok váltogatják egymást végig az utcafronton egy négyemeletes szalagház homlokzatán. Mint a telt női mellek meg kerek fenekek, olyanok azok a simára égetett, hússzínű, mázas kerámialapok. Szokás, hogy az érettségizők a vizsgák előtt végigsimogatják a didiket, hogy szerencséjük legyen. Mi is simogattuk annak idején. Néha, ha egy komolyabb próbatétel előtt állok, még most is megsimizem őket, hogy szerencsém legyen.
A didiket nem lehet csak úgy leverni! Mindenki felháborodik, egymás szavába vágva faggatják Katit, hogy mi van. Csendet, kollégák, emelem meg a hangom. Erre elhallgatnak, és Kati végre elmondhatja, hogy a Takarék kivette a földszinti üzletet, mert a Vasedény csődbe ment, és most ki akarják bontani a falat, pont ott, ahol a didik vannak, hogy végig üvegportál legyen. Szétverik az egészet, már hozzá is kezdtek, Kati mutatja a fotókat a telefonján, hát tényleg már a felét leverték.
Kollégák, erre vártunk, a téma az utcán hever, és mi lehajolunk érte, ez címlapsztori, nyilatkoztatom ki. Rápörgünk a didikre ezerrel, mindenki összekapja magát, születnek a jobbnál jobb anyagok.
Nem adjuk a didit! – ezzel a címlappal jövünk ki. Kicsit bulváros, de mindenkinek tetszik. Kati írja a vezető anyagot, egész jó lesz, csak egy kicsit írom át, meg a végén odaszúrok egyet a polgármesternek, hogy persze a városvezetés már megint bizonyítja alkalmatlanságát, mert hagynának egy ilyen városképi jelentőségű műalkotást lerombolni.
A didis téma helyrehozza az óvodai fiaskót, a csapat újra összerázódik. A liptais fotó a múlt ködös homályába vész, jó újra bejárni a szerkesztőségbe. Még Karesz és Tibi is kibékülnek. Kapjuk a lájkokat meg a gratuláló leveleket, és mikor szombaton kimegyek a piacra, hát többen odakiabálnak, hogy szép volt, és Böbe néni, az alsós tanító nénim eldobja a cekkerét, mikor meglát, és megölel, és azt mondja, hogy ő még ilyen büszke nem volt egyetlen tanítványára sem. Csak tesszük a dolgunkat, mondom neki szerényen, csak tesszük a dolgunkat. A hétindító értekezleten pezsgőt bontatok Marcsival, ennyi kijár nekünk, veregetjük egymás vállát, rég volt ilyen oldott a hangulat.
Délután összefutok Pirossal a teakonyhában. Elkezdünk beszélgetni, kérdezem, hogy érzi magát, mondja, hogy semmi gond, kiheverte már azt az óvodai fotózást a képviselőkkel, de azért többször nem szeretné. Nem gondolta volna, hogy ilyen kemény tud lenni a sajtómunka. Nyugtatom, hogy több benne a szépség.
Elkezdem magyarázni, mennyire fontos a helyi sajtó, hogy mi vagyunk itt a legközelebb az emberekhez. Olyan dolgokról is írunk, amivel az országos média nem foglalkozik, de nekünk törődnünk kell az itt élőkkel. Mi szavak nélkül is megértjük, hogy miről álmodnak a pusztataviak, nekünk itt mindig az igazságot kell írni, mert csak az igazság adhat célt és eszményeket. Mi nem hazudhatunk, nem ferdíthetjük el a tényeket, mint az országos média teszi – politikai vagy tulajdonosi érdekektől vezérelten –, mi itt tisztán a közérdeket szolgáljuk. Sajtószabadság, mondom, és felemelem az ujjamat, hogy világosan értse, miről beszélek. A sajtószabadság mindenek felett áll, mert a szabadság az igazság kimondásával kezdődik. Piros lelkesen bólogat, csüng a szavaimon, teljesen egyetért velem, nagyon egymásra hangolódunk. Folytatnám, de beront Bandi bácsi, hogy Ferikém, már mióta kereslek.
Bandi elkezdi magyarázni, hogy mégsem fog összejönni az ingatlanpanamás történet, amiről a múltkor beszéltünk, mert az a Polyák ügyvéd biznisze, Polyák meg a Liptai embere, ezt mindenki tudja a városban, és hát így ő akkor a lap érdekében nem nyúlna a darázsfészekbe, mert senkinek nem hiányzik egy sajtóper.
Mit tudtál meg, mesélj, biztatom. Bandi elkezdi mondani, hogy vásárolják fel a földeket a város körül és benne van az egészben Polyák meg a Liptai. Ennyit tudtál meg? Két hete azzal etetsz, hogy bomba sztorit hozol! Bandi, elmész te a francba, mondom mérgesen.
Az öreg izzad, lekapja a szemüvegét, idegesen törölgeti az inge szélében, de csak maszatosabb lesz a lencse. De hát a Liptai ügyeiről nem írhatunk! És miért nem, meredek rá. Mert botrány lesz, mondja idegesen, te is tudod, Ferikém, ha megírjuk, abból botrány lesz, nekem két évem van nyugdíjig. Azt hiszed, csak azért, mert valamiben állítólag benne van a Liptai, nem írhatjuk meg? Az állítólagot gúnyosan kihangsúlyozom, csak, hogy értse. A kérdés ott lebeg a levegőben, mindketten tudjuk rá a választ, de nem mondjuk ki. Pirosra sandítok, csillogó szemekkel figyel, csak úgy árad belőle a lelkesedés, úgy érezheti, valami jelentős dolognak a szemtanúja.
Sajtószabadság van, szólal meg váratlanul csengő hangon. Senki sem mondhatja meg, hogy miről írjunk, a sajtószabadság mindenek felett áll, mert az igazságot keresi. Piros helyeslést várva rám néz, bátorítóan felé bólintok, nem akarom kiábrándítani. Hallod, Bandi, intek az öregnek. Felemelem a mutatóujjamat, a szavak önkéntelenül buknak ki belőlem, néha vannak ilyen ihletett pillanatok. Mert nekünk a szabadság nem cél, hanem az út, amin eljuthatunk az igazsághoz, mondom szépen tagoltan, kis pátosszal a hangomban. Bandi hallgat, mint a sült hal, Piros eltátja a száját, én meg közben a mondatot memorizálom, hogy később le tudjam írni, jó lesz még a március 15-i ünnepi beszédhez, vagy október 23-ra.
(Folytatjuk)
