Sose gondoltam volna, hogy a nyomozók ily lírai alkatok tudnak lenni. Persze láttam néhány filmet már, ahol a rendőrök hajlottak lírára, de azok – gondoltam – csak filmek. Most viszont, hogy a 444.hu jóvoltából néhány jegyzőkönyvbe belepillanthattunk, rá kellett jönnöm, hogy teli vagyok téves előítélettel. A Schadl Györgyöt követő, a Völner Pállal való találkozást érzékletesen lefestő nyomozó valódi írói vénával van megáldva; jószerivel magamat is odaképzeltem a júliusi hőségbe, a férfias találka közelébe, talán még bele is pillanthattam a szolgálati autóba elhelyezett ajándékba. Szívesen megismerkednék a megfigyelést rögzítő rendőrrel; még tán’ a Népszava is szóba jöhetne esetleges munkahelyként.
Amiből, kicsit szabadon idéztem, az utolsó alkalom volt, ha jól emlékszem, a végső lebukás, vagy inkább a végső lebuktatás előtt. Előtte még volt huszonhét, amelyekről nem olvashattam ilyen részletességgel, de az is lehet, hogy ez a tavaly nyári volt az első, amikor az államtitkár felbukkant személyesen is. Amúgy, állítólag, akkor „hivatalosan” névnapi ajándékot kapott, egy hármast, ahogy mondták a telefonba, de azt azért nem tudjuk, hogy ez a hármas került volna a szolgálati autó rejtekébe. A névnap, Pál napja, két héttel korábban volt, a lehallgatásból azonban az derült ki, hogy a mi Pálunk nem lepődött meg a kései köszöntésen, sőt még hajlandó volt – igaz ingujjban – otthagyni klimatizált irodáját, hogy személyesen, lent a kapuban átvehesse az ajándékot.
Most azonban, bő fél évvel később nem tudjuk, hogy igaz-e a bűnüldözők állítása, valóban három-ötmilliókat csúsztattak oda a makulátlannak hitt képviselőnek, bár ennyi névnap azért nincs évente. Mások biztosra veszik, hogy megvásárolták a kormánytag, országgyűlési képviselőt, legfeljebb azon csodálkoznak, hogy ilyen olcsón lehetett hozzájutni a szolgáltatásaihoz; az a nyolcvan milliócska, a mai NER-világban igazán aprópénz, szinte már-már szégyenletes, hogy ennyiért korrumpálni lehessen valakit. Hozzászoktunk már a milliárdokhoz, azok szoktak szinte naponta röpködni, igaz nem minisztériumi kapukban, hanem nyíltan, a szemünk előtt tüntetik el őket, és még csak azt sem mondják, mint egykoron a legendás Rodolfo: vigyázat, csalok.
Hanemhát hagyjuk most a milliárdokat, figyeljünk ezekre a milliókra. Hiszen ezt tették a nyomozók is. Vajon hogyan lehetséges, hogy ha ezek a derék, lírai vénával megáldott urak ily sok alkalommal találták magukat szemben Völner úrral, hogy a hírrel nem jutottak el legalább Kövér Lászlóig? Vagy, esetleg – igaz már egy kicsit törvénytelenül – Orbán Viktorig. Hiszen hallhattuk: a miniszterelnök akkor értesült a szabadrablásról, amikor mi halandók. Egy nappal sem előbb. Szinte meglepetésként csapott le az ország első emberére a hír, hogy az egyik beosztottját az ügyészség gyanúsítottá emelte? Vagy Kövér, ahogy ezt a jogszabályok előírják, tudott róla, és fegyelmezetten titkot tartott?
Így kellett lennie, mert, ha nem így történt volna, az én mesém is tovább tartott volna.