Sokáig afféle városi legendának tartottam, hogy azon múlt volna a Fotográfiai Múzeum és az Építészeti Múzeum saját épületének megszületése, hogy a miniszterelnöknek nem tetszett a két pályázatnyertes „kocka”.
De az az elragadtatás, amellyel megveregette a saját vállát a Zene Háza, ez a szerinte „lenyűgöző, erős kulturális kisugárzású új intézmény” hétvégi avatóján, határozottan azt igazolja, hogy valóban, így történt.
A végeredményt ott láthatjuk a habos puszedlikkel teleszórt budai Várban, és sajnos a Városligetben is.
Mert hát nem arról van szó, hogy a frissen felavatott Zene Háza ne volna tetszetős. Csinos épület, formabontó, az a fajta, aminek láttán dagad a honfikebel, hogy lám, milyen modern emberek vagyunk mi, még ez is tetszik nekünk, pedig nincs benne két egyenes vonal. Egy baj van csak vele: hogy felesleges. Nem hogy a Városliget zöldjében, de egyáltalán sehol nincs rá szükség, mert koncertterem van elég, a zenéről pedig bárhol lehet csinálni kiállítást, ahol igény mutatkozik rá.
Ezt a 17-ről végül 24 milliárdra felkúszott összeget egyszerűen azért költötték el rá, mert megtehették. (És akkor most nem is bosszantom önöket azzal, hogy kerek tíz évvel ezelőtt még arról volt szó, az egész Liget Projekt fog kijönni 3,7 milliárdból.)
Maga az átadóünnepség amúgy a szokásos volt. A Kossuth-díjas zeneszerző önégetést követett el a NER-zongoránál, a miniszterelnök a helynek és az eseménynek megfelelően választási ellenfelére fröcsögött, és kifejtette azt a szép gondolatot, hogy ha megnyerik az országgyűlési választást, az felülírja az önkormányzati voksolás eredményét is - hiszen másként aligha vehetnék semmibe a legitim fővárosi vezetés Ligetre vonatkozó akaratát.
Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen…