Rettenetesen aggódtam a koronáért, mikor felúsztatták 2000-ben Esztergomba az ünnepségekre, melynek során felavatták a koronázási szobrot is az esztergomi bazilika mellett, egy Dunára néző sziklácskán. Nevezzetek túlérzékenynek, de valahogy úgy láttam, hogy a szobor lefokozta a mi nagy István királyunkat, mert a pápát sokkal hatalmasabbra faragta a művész, ráadásul a térdeplő, kisebb méretű István fölé hajolt, mintha ő lenne a világ ura, pedig hát lássuk be, ő is csak egy földi helytartó volt. Mindenki tegye szívére a kezét, és becsületesen jelentse ki, hogy őt nem lepte meg, nem vágta arcul, nem bántotta meg, sőt, nem szúrta szíven, hogy a szobrász ennyire összezsugorította és elnyomta a mi István királyunkat. Nah, nem tudom, nyilván velem van a gond, de mint magyar, csöppet megalázva éreztem magam, persze eddig erről nem beszéltem, nehogy gond legyen belőle. Igaz, utoljára New Yorkban éreztem magam igazán magyarnak, és ha bármikor a legmélyebb álmomból felráz bárki és megkérdezi, te ki vagy, mi vagy, hát rávágtam volna azonnal méltatlankodva akár félálomban is, hogy magyar, hát az Isten áldjon meg, mi más lehetnék? Később, hazajövetelem után már inkább csak űrhajósnak kezdtem érezni magam, aki talán megbocsátható módon elhiszi, hogy egy forgó gömbön utazik a végtelen sötétségben. De mindenki nyugodjon le, mert mostanában inkább hangyának szoktam érezni magam, űrhajós hangyának, természetesen. De ez még mindig egy istenes állapot ahhoz képest, hogy NY-ban a metrón rendszeresen arra eszméltem, hogy köröttem csupa nagyméretű egér utazik. Szerencsére nagyon nagy önfegyelemmel sikerült visszafognom magam és megállítani a kényszeres sikítozást. Jobb, ha ti is tudjátok, ha hirtelen vakondoknak vagy bármi másnak kezditek látni embertársaitokat, egy nagy nyeléssel és erős önfegyelemmel le tudjátok állítani a vérfagylaló, eszelős sikolyotokat, mely épp kitörni készül belőletek.
De tényleg nem is ez a lényeg, hanem, hogy közben vitték fel a koronát a kishajón a Dunán az ezeréves ünnepségekre, és élőben ment a közvetítés, és én rendesen végigaggódtam azt a koronautaztatást, hogy na de mi lesz, ha baja lesz a kishajónak, mondjuk, léket kap és elsüllyed, akkor mi lesz a mi koronánkkal? Pipa voltam, hogy valakik képesek kockáztatni a mi 1000 éves koronánkat, a magyarok koronáját egy kis ünnepség miatt. Úgyhogy aggódva körbetelefonáltam a barátaimat, akik persze mondták, hogy álljak már le, felesleges aggódnom, valószínűleg csak a sokadik másolatot úsztatják épp fel, nyugi, nem maradunk korona nélkül.
Na, de közben Esztergomban meg épp felavatták István koronázásának szobrát, és ott volt az összes magyar egyház képviselője, hogy felszenteljék. Legnagyobb meglepetésemre az izraelita egyház képviselője is ott volt, és rettenetesen bökdösött a dolog, hogy mégis mi a feszületet fog mondani, hiszen, ugye, az ő vallásukban a faragott kép, az egy képtelenség, vagyis több mint nonszensz, egyenesen tiltott dolog, hát azt egy rabbi nem szentelheti fel, arról szó se lehet. Úgyhogy iszonyatosan furdalt a kíváncsiság, hogy mit fog mondani, hogyan oldja meg a kényes helyzetet. Persze nem volt kétségem, hogy valamit ki fog sütni, sőt nyilván már eleve rendkívül fel volt készülve, hogy az Istennek is jó legyen, még csak véletlenül se szegje meg a faragott képre vonatkozó rendelkezést, és mégse vonja ki magát az ünnepségekből. Ez a délelőtt ebben a kettősségben telt, izgulás a kishajó esetleges elsüllyedése miatt, nah, meg hogy mi a jószagút fog kitalálni a rabbi, hogy ne haragítsa magára se az Istent, se a többi egyházat, se a drága magyar embereket. Közben még takarítottam is, és kétszer is lerobbant a nyomorult porszívó, ideges voltam, hogy nem fogom hallani, lecsúszok a rabbi szövegéről, ha nem fejezem be időben a zajos buzgólkodást. Na, és akkor eljött a pillanat, az erek lüktettek a homlokomon, apukám klasszikus vicce jutott eszembe, mikor a bóher azt mondja széttárt kezekkel a rabbinak és a feleségének, hogy: „Ha a rabbi azt mondja, bent van, akkor bent van, de akkor a rabbinak kettő van, mert az egyik, az kint van”… Szóval tudtam, hogy nem fogja elszúrni a rabbi, nem fogja magára vonni senki haragját, de akkor is evett, evett, rendesen belém mártotta fogait a kíváncsiság, hogy konkrétan ezt hogyan lehet megoldani, mert nekem persze még csak egy halovány, bolyhos pitypangnyi ötletem se volt. Abban egészen biztos voltam, hogy nem karddal fogja kettészelni a gordiuszi csomót, hanem valszeg simán elsiklik mellette, hisz a rabbik főképpen gyakorlatias életvezetési tanácsadók, és elsősorban a mindennapok Istennel való konfliktusmentes fenntartásán munkálkodnak, de akkor is, nah, rettenetesen érdekel, hogy mit mond majd a siklás közben a rabbi. És akkor megtörtént. Eleve nagyon furcsa volt, hogy az összes egyházi méltóság közül az izraelitát hívták ki elsőként, jé, gondoltam magamban, nahát, ez egyszerre megtisztelő és mégis fura. És akkor azt mondta a rabbi, hogy ő fohászkodik a Mindenhatóhoz, hogy adjon erőt neki, hogy megáldja ezt a szobrot, majd kitért a magyar történelem néhány fontos momentumára, aztán újra elkezdett könyörögni az Istenhez, hogy adjon erőt neki a szobor megáldásához. Azt hiszem, vagy háromszor kérte az Istent, hogy adjon neki erőt az áldáshoz (mert, ugye, kérni, azt nem tilos), majd még mielőtt kiderülhetett volna, hogy megkapja-e az erőt és felhatalmazást az áldáshoz vagy sem, átadta a stafétát a következő egyháznak, merthogy lejárt a rabbi ideje, hát mégse állhat ott egész nap kérni az Istent, hogy küldje már az erőt.
Rajtam kívül senki sem csodálkozott, azt hiszem, hogy milyen ötletesen oldották meg a problémát a többi egyházzal karöltve (szerintem az emberiség nagy része nem is érzékelte, hogy itt bármilyen megoldandó feladat lett volna). Lényeg, mi lényeg, némi csalódással kellett elfogadjam, hogy igen, elosontak a gordiuszi csomó mellett, mert valamilyen káprázatosabb megoldásra vágytam, de ők ehelyett úgy intézték, hogy az izraelita csak az előimádkozó legyen, mint amilyen az előzenekar a nagy koncerteken, és a többiek végezték magát az áldást, azaz a felszentelést, mert ugyanis az ő szövegkönyvükben nincs semmiféle tiltás a faragott képekkel kapcsolatban.
Azt hiszem, közben a kishajó is befutott a koronával, és bár sohase fogjuk megtudni, hogy az eredeti, eredeti, eredeti korona úszott a kishajón vagy se (ami állítólag soha nem is került István király fejére, mert neki egy másikat tettek fel eleve – hát én már ezt nem fogom tudni kibogozni), úgyhogy akár meg is nyugodhattam volna, hogy minden pompásan alakult, különösebb veszteség és lebukás nélkül. Viszont amikor nemrégiben megláttam a győztes tortakoronát, amit egy tortaversenyen készítettek, egyből megvilágosodtam, hogy úgy lehetett volna minden még zseniálisabb, ha ez az élethű csokitorta korona úszik fel a kishajón, mert akkor senkinek se kellett volna izgulnia, hogy léket kap a kishajó, és elsüllyed-e vagy sem. És ott fent a bazilika mögött a kősziklán az egyházak küldöttei ezt a tortát falatozhatták volna be kedélyesen, mint egy csúcspontként, és így minden úgy lenne, ahogy a magyar mesékben lennie kell, el is jött a leány meg nem is, le is ült Mátyás király jelenlétében meg nem is, evett is meg nem is. Nah, ezért vagyunk mi, magyarok maga a csillogó, káprázatos brilliancia, és éppen ezért szeretném kérvényezni, hogy utólag, visszamenőleg legyen átírva a sztori erre a pompás tortacsoki koronára. Küldjük vissza ezt a tortát az időben, aztán legyek én is ott az ünnepségen, és lopjak egy falatot a rabbi tányérjáról, hisz a tortaevést nem tiltja a vallás, legfeljebb bizonyos napokon, de én oly mértékben nem értek hozzá, hogy passzolom ennek boncolgatását, csak merem remélni, hogy azon a napon lehetett volna tortát is enni, de ha mégsem, akkor az egész szeletet, ami a rabbinak jutott volna, én falom be.