Értem én: az idillnek coki!
Hát bizony, néha sírni tudnék
– ez persze nem túl férfias.
De „jussát” tán nem joggal félti az,
ki nem tudhatja, mennyi jut még?
A boldogság, az gyanús fertő,
mi letagadni jobb legott,
s hozni a költő-obligót,
jobb: a mérgek s a búfelejtő.
Csak rántódjon az arc grimasszá,
a világ napsugarasan de passzé!;
legyen sérült, látsszék a csontja
– maradjon ez is inkább csonk
másképp talmi
Bereményi G. autofictionjét olvasva
Most minden másképp talmi,
csicsás és művigasz:
a nyomort eltakarni –
nagy szó, ha félig az
valami, ’minek látszik,
s nem puszta kábulat;
kaján rendező állít
föl hitvány bábukat:
funkci, celeb és portás:
eleve győztesek,
kik mindig birtokolják
a hajnalrőt eget.
Akiken szemek csüggnek,
kiknek hatalma van,
kiknek egója lüktet
s duzzad hatalmasan,
holott csak öncsalásból,
s mert ti elhiszitek,
tündökölhetnek bárhol,
s míg vannak irigyek.
Kitáncolni a sorból
– épp ez, mi bennmaraszt
Facebook- és reklámfolklór:
azt hiszed, nem malaszt?
Szelíden kebelez be
(már összenyálazott)
kérdés híján hogy lenne
itt saját válaszod?
Kupicányi szabadság –
hitvány faszesz az is;
noha sokan nyakalnák,
árnyéka is hamis,
mint festett díszlet-égbolt,
gipsz csak, bepacsmagolt,
s nem mondjátok, „Elég volt!”
(épp ettől él a bolt).
Most minden másként csillan,
de púder csak, zománc,
mint hazug „holtomiglan”,
orrfacsaró románc
– cipeld haza magaddal;
örvendj, hogy jó nagyon,
és boldoggá vigasztal
– csak ki ne józanodj.
