Biciklis futárnak állt 2020-ban, a járvány idején. Köze volt ennek a járványhoz egyáltalán?
Leginkább ahhoz az életvitelszerű létbizonytalansághoz volt köze, ami sokunk számára gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy bármilyen váratlan eseményt különösebb megrázkódtatás nélkül vészeljünk át. Én a futárkodást egyrészt egy bonyolult élethelyzet kényszerű megoldásaként fogtam fel, másrészt valamiféle magányos demonstrációként, tanulságos, kalandos, és tulajdonképpen szórakoztató mártíriumként csináltam végig. Bevállaltam és véghez vittem, mint egy küldetést, de kifejezetten tragikusnak tartom, hogy egy csomó művész, és köztük sok tehetséges, fiatal költő, máig rákényszerül, hogy efféle munkákból tartsa fenn magát. És a legszomorúbb, hogy ezt nem csak a társadalom, de ők maguk is rendben lévő dolognak gondolják. Pedig, csak szólok: nem az.
Miben változott a futárkodás és/vagy a pandémia hatására a fővároshoz és lakosaihoz való viszonya?
Öt éve jelent meg a világító testek – 100 kis budapest című könyvem, amelynek a szövegeit azóta is mániákusan javítgatom, és a magam számára is meglepő, hogy ennyi idő alatt hogyan volt képes ilyen mértékben radikalizálódni a helyzet. Ma már nem csak az út szélén ülő ember mellett megyünk el szemrebbenés nélkül, hanem amellett is, aki közben hangosan sír. A másoknak való kiszolgáltatottság egyre látványosabb megnyilvánulásai egyre gátlástalanabb indulatokat hívnak elő. Ezt a budapesti közúti közlekedés legvédtelenebb szereplőjeként például elég érdekes élmény volt a saját bőrömön is megtapasztalni.
Önben mi változott?
A szülővárosommal való viharos kapcsolatom mindenképp tovább mélyült és komplikálódott, most valahol a Stockholm-szindróma és az agórafóbia közt billeg. Azt viszont abszolút kivételes ajándékként éltem meg, hogy a kijárási tilalom heteiben akkor is kint lehettem Budapest utcáin, amikor a futárokon kívül szinte senki más. Kicsit olyan volt, mint magányos túlélőként egy zombifilmben kísérteni, és látni a világot a világvége után. Az Andrássy utat például az Operától a Hősök teréig, mint egy hosszú, üres, de csendes és jó szagú kifutópályát a semmire.
A futárkodás/tekerés miként hatott a versei ritmusára, formájára?
Van egy kedvenc Kiss Tibor Noé-versem, a Szívritmus, ami a futás élményét és speciális tudatmódosító hatását úgy képes közvetíteni, hogy közben magát a szövegolvasást is eufóriáig fokozódó hosszútávfutásként éljük meg. A biciklis futárkodás viszont sokkal prózaibb és töredezettebb műfaj, ezért számomra nem is a mozgás ritmikája, hanem inkább az a pozíció volt inspiráló, ahonnan az ember bringázás közben szemlélődik. Folyamatosan mozgásban vagyok, itt is vagyok, ott is vagyok, része is vagyok a városnak meg nem is. Mintha egy rejtett, kétdimenziós síkban közlekednék egy háromdimenziós, négykerekűekre optimalizált térben. A pandémia ezt az élményt maxolta ki azzal, hogy a kötelező óvintézkedéseknek hála még az arcomat se kellett vállalnom. Egy elmaszkírozott reklámfelület voltam szabad bejárással olyan helyekre, ahová egyébként nem jutottam volna be. Ez a tökéletes inkognitó, a jelenlétnek ez a titkos és felelőtlen mindenhatósága sok író álma. Magvetős szerkesztőm, Turi Timi mesélte, hogy számára például a játszótéri anyukaszerep volt az a láthatatlanná tévő köpönyeg, ami költőként-íróként segítette az anyaggyűjtésben.
Az utca nyelve mellett a futárok külön nyelvhasználattal bírnak – ez kiderül a kötetéből. Milyen hatással volt mindez a poétikájára?
Minden valamirevaló szubkultúra egy külön nyelv, amelynek az aktuális állapotába muszáj legalább alapszinten beletanulnia annak, aki a vele való viszonyát tisztázni szeretné. Ez a könyv nem a futárságról mint szociológiai jelenségről szól, hanem arról, hogy mit tud kezdeni az ember két, egymástól ennyire eltérő szereplehetőséggel, mint amilyen a futárkodás és az íróság.
A csavar csak annyi, hogy a futársághoz mint társadalmi szerephez való viszonyomat is kizárólag az írói szerepemből kiindulva tudom tisztázni, konkrétan azzal, hogy megírom. De ehhez valamilyen mértékben mindenképp birtokolnom kell a nyelvezetét, mert semmilyen más módon nem tudom igazolni, hogy ott voltam, hogy benne voltam, hogy valóban része voltam annak, amiből adott esetben ki szeretnék jönni. Egyébként egy egészen friss olvasmányélményem utólag is megerősít abban, hogy nem csak esztétikailag, de morálisan is mennyire kétes és kockázatos vállalkozás, ha egy író kizárólag a saját sztereotípiáira hagyatkozva próbálja reprodukálni egy általa csak felületesen ismert társadalmi csoport aktuális világát és nyelvezetét.
Az utcai demonstráló, politikai-közéleti állásfoglaló szerepét már maga mögött hagyta – bár az elmondottak alapján a biciklis futárkodás sem más talán, sőt! –, ám a társadalmi kérdések költői feladatát egyáltalán nem. Ugyanakkor úgy észlelem a kötet alapján, hogy már nem (csak) a politikai hatalom, hanem magának a társadalomnak a visszás viselkedése kerül a fókuszba. Hol, mikor történt önben a „fordulat”?
A fordulat nem bennem volt, hanem a dolgaimat kezdettől fogva és mindmáig mondhatni stabilan jellemző társadalomkritikai szemlélet iránti kereslet alakulásában. Az irodalom legszűkebb köreiben például szerintem erre sose volt igazán kereslet. A nagynyilvánosság felé egy rövid időre kinyílt egy pici ajtó, de ez mostanra becsukódott, amit őszintén szólva nem is nagyon bánok. Az irodalom nem hajóágyú, nem lehet az egyetlen, kizárólagos mondanivalója, hogy előre a Téli Palota ellen. Ebben a könyvben például egy csomó szöveg dekódolható a futárcégeket is magába foglaló úgynevezett haknigazdaságnak, mint a kapitalista kizsákmányolás legújabb és legtrükkösebb válfajának a kritikájaként is. Erre persze nem mindenkinek lesz füle, és nem is kell, hogy legyen. Hogy mit hallanak meg belőlem, hogy mit látnak bennem, hogy adott esetben mire használnak mint írót, arra nincs befolyásom, de ennél nagyságrendekkel fontosabb, hogy a „felhasználói oldalnak” se legyen befolyása arra, hogy én mikor, miről, mit írok. Ha most éppen nincs kereslet, akkor nincs kereslet. Mindegy. Ifjú szívekben élek. Fogjuk rá.
Az irodalmi közeg és intézményrendszer nagyon megkapja a magáét a kötet verseiben. Ön sikeres, olvasott, idézett, nagy figyelemmel kísért szerző, ez nem kétséges. Hogy lehet a függetlenséget elérni (lehet egyáltalán?), és mégis sikeresnek maradni? Volt olyan időszak az eddigi pályáján, amikor ideálisnak vélte az irodalmi rendszert? A jelenlegit – és nem csak a politikai kulturális hatalomgyakorlásra gondolok – hogyan lehetne átalakítani, normalizálni?
Egyáltalán nem érzem magamat sikeres szerzőnek, de szerintem egy írónak nem is sikerre van szüksége elsősorban. A siker a múltnak szól, egy alkotót viszont a jelenében és a jövőjében kell megtámogatni ahhoz, hogy képes legyen a saját útját járni még akkor is, ha ez az út történetesen messzire kanyarodik attól, amit korábban akár az olvasók, akár a kritika jutalmazott.
A kultúrafinanszírozás bedőlését, a pályázati rendszer antidemokratikus szempontok szerinti teljes átalakítását, szétverését és csatarendbe állítását pont ezért érzem hatalmas csapásnak. Nem is elsősorban a pénz, de ami ennél sokkal nagyobb baj: a szakmai figyelem, bizalom és támogatás igazságos elosztásának totális ellehetetlenítéséhez asszisztálnak mindazok az általam amúgy sok esetben nagyra tartott írók, költők, művészek, akiket sikerült a rendszernek ilyen-olyan juttatásokkal lekenyereznie és inkorporálnia. Ez egy hosszú folyamat volt, számos pont és számos figyelmeztető jelzés adódott, amit meg lehetett volna hallani, és ahol ki lehetett volna akár közösen, akár egyénileg szállni. És hogy ez nem történt meg, azzal nemcsak velünk, csendben vegetáló kortársaikkal toltak ki, hanem azokkal az újabb és újabb generációkkal is, akiknek az irodalmi „szocializációjukat” már egy ilyen mértékben devalválódott rendszerben kell megkezdeniük. A költők, írók, és úgy általában a független magyar „értelmiség” éthosza mára semmivé lett, ezen nincs mit szépíteni. Megmérettettünk és könnyűnek találtattunk. Ez van. Én kérek elnézést mindenkitől.
+1 kérdés
Már a kötet címe, de a benne lévő versek is nagyon személyesnek hatnak, a megszólaló „én”-nel („én”-ekkel) való azonosulás egyszerre könnyű, ugyanakkor nagyon életrajzinak is tűnik, kiváltképp azokban a versekben (Báb, lost, Van egy cigány, Most őszintén, Egyke, duna), ahol az apafigura, a családi háttér, a párkapcsolat is megjelenik. Hol húzza meg a határt a versbeli én és a biográf Erdős Virág között?
Ha könnyűnek tűnt az azonosulás, az jó hír, mert igazán személyes dolgoknak szerintem csak akkor van helye a szövegeimben, ha a saját élményeim, örömeim és traumáim sokak élményeit, örömeit és traumáit reprezentálják. A szerzőre igazából senki se kíváncsi, önmagára viszont mindenki.
