Valahol Sárvár és Szombathely között zötyögünk egy 20 éves Opel Corsával. Az út toldozott-foltozott, jó 100 méteren olyan, mintha életnagyságú sakktáblát szeretett volna valaki összehozni a kátyúk betemetésekor: minden sötétebb aszfaltpótlást egy világosabb követ szabályos négyzetformákban. Az esztétikai élményt elnyomja a tény, hogy a javítások közel sincsenek egyvonalban az út felszínével – egy motivációs tréner úgy fogalmazna: ezer apró döccenő vezet a célhoz. Csakhogy ez itt nem metafora: egy hazai szafari egzotikus állatok nélkül.
Még az osztrák-magyar határ előtt megállunk; egyrészt mert a kislányom tengeribeteg lett az útviszonyokból adódó megrázkódtatások miatt, másrészt csak ezt az egy pihenőt iktattuk be az útitervbe. Nem megyünk messzire, az úti cél Felsőőr-Oberwart, ami a mai napig jelentős számú magyar-ajkú kisebbség otthona, legalábbis hivatalosan. (2001-ben több mint 1100-an vallották magukat magyarnak az akkor 6700 főt számláló kisvárosban.) A határnál két kocsi áll előttünk, az őr egy fiatal huszonéves férfi. Nem a személyazonosító iratokra kíváncsi, egyedül az oltási igazolvány érdekli. Három dokumentált Modernával és FFP2-es maszkkal gond további nélkül átenged. (Ausztriában az FFP2-es maszkok viselése a kötelező, az itthon népszerű textilmaszkok nem elfogadottak.)
Számomra az a kijelentés mindig ócska populizmusnak hatott, hogy amint átlépjük a határt, minden megváltozik. Sosem hittem, hogy egymástól pár kilométer távolságra fekvő települések nagyon mások lennének csak azért, mert elválasztja őket egy határ (az uniós és schengeni csatlakozásunk óta pedig még az sem). Az átkelés után azonban az út rögtön kisimult – mit kisimult, tükörsima lett! Úgyhogy vonakodva bár, de igazat kell adnom azoknak, akik azt mondják, amint átlépik a határt, máris érzik; egy más világba érkeztek meg. Nem gondolnám, hogy tartható lenne az a sarkos felfogás, miszerint odaát minden a lehető legnagyobb rendben van, itthon pedig maga a pokol manifesztálódik, de tény, hogy a határátlépést követően a változás szembetűnő.
Negyedóra kellemes autózás után aztán minden konkrét cél nélkül megérkezünk Felsőőrbe. A találomra beírt GPS-koordináták az Einkaufszentrum Oberwart-hoz (EO), vagyis a felsőőri bevásárlóközponthoz vezetnek minket. Itt egy olyan kereskedelmi és szórakoztató komplexumba botlunk, amely két szinten, 24000 négyzetméteren szolgálja ki Közép- és Dél-Burgenlandot. Szándékosan kerülöm a pláza megnevezést, az EO-t ugyanis össze sem lehet hasonlítani a Westenddel: a kultúra itt ugyanakkora szerephez jut, mint a kereskedelem.
Van egy olyan szokásom, hogy bármerre is járjak a világban, mindenhol lecsapok a helyi sajtóra. Az első utamba kerülő könyvesboltban így rögtön magamhoz ragadom az ingyenes helyi kiadványt és a Der Standard hétvégi számát, amely az összes melléklettel együtt 74 oldalas. A pénztárnál az évtizedekkel ezelőtt használt, jócskán megkopott németemmel próbálok szóba elegyedni a két fiatal, kedves eladólánnyal, de a kölcsönös értetlenkedés után (nyilván a maszk miatt, ugye) inkább angolra váltunk, és így már világossá válik: ahhoz, hogy igénybe vegyem a szolgáltatásukat (vagyis könyvet vagy újságot vásárolhassak), oltási igazolással kell rendelkeznem. Előkapom hát a mobilom, felmutatom a digitális uniós igazolást, a kedves eladók pedig valószínűleg még nem láttak ilyet, mert csak szemmel olvassák le a QR-kódot. De a helyzetben nem is ez a roppant kellemetlen, hanem az, amit én gondolok magamról: mert hát mi járhat egy kívülálló fejében akkor, amikor valaki úgy vásárol Der Standardot, hogy közben nem is beszéli a német nyelvet. Bár önkéntelenül is beugrottak a gimis németórák a szörnyen poroszos „Szanyi-Buch”-ként emlegetett tankönyvvel és szituációs gyakorlatokkal, sikerült elfojtanom szorongásos testi tüneteimet és elindulhattunk a belvárosba.
Felsőőr kisváros, kis utcákkal. Ismerősen magyar, de egy kicsit már osztrák. Itt-ott kopottas, viszont hangulatos. Szombat délután van, a büfék, cukrászdák és más üzletek jószerivel zárva, Marik (vagy Szelim?) török vegyeskereskedése azonban töretlenül várja vásárlóit. Én viszont inkább a Spart választom, a tervem ugyanis az, hogy összehasonlítom az ottani minőséget és árakat az itthoniakkal. A tervek viszont arra vannak, hogy meghiúsuljanak, ugyanis csupa olyan dolgot vásárolok, amihez itthon nem, vagy csak ritkán jutok hozzá. Így nem maradt más hátra, minthogy az úgynevezett Big Mac-indexet ellenőrizzem, vagyis azt, hogy az ikonikus burger mennyibe kerül a sógoroknál, és mennyibe itthon. Nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy az árak egymáshoz nagyon is közeliek: az osztrák szendvicsért 3,30 eurót kellett fizetnem, ami nagyjából ugyanannyi, mint amennyibe itthon kerül. Magyarországon egy Big Mac a virtuális éttermekben 1160 forint (a helyszínen valószínűleg 1-200 forinttal olcsóbb). Helyi magyaroktól is azt hallani, hogy az osztrák élelmiszerárak nagyságrendileg megegyeznek az itthoniakkal, inkább a lakhatás és a szolgáltatások árai terhelik meg a pénztárcát. A fizetések pedig messze elmaradnak a magyartól. Összehasonlításul: bár Ausztriában nincs minimálbér, 1500-1600 euró (körülbelül 560 ezer forint) körülire lehet tenni a legalacsonyabb fizetéseket – ennyit keres például egy átlagos gyári melós. A szakmunkákért viszont már 2500 eurót (körülbelül 900 ezer forintot) is el lehet kérni, és akkor a szellemi munkákról még nem is beszéltünk.
Mindezeket figyelembe véve indultunk vissza Magyarországra, ahol az első adandó alkalommal egy „Mini Feri” plakáttal szembesülünk. Meg azzal, hogy az ország állítólag előremegy és nem hátra…
