Mivel a szélsőjobbos Orbán Viktor kemény választásnak néz elébe, Putyinhoz fordult segítségért. Ez a folyamat már régebben kezdődött nála, bár annak idején Moszkva kihívójaként szerzett nevet magának, ám időközben rájött, hogy földgáz nélkül nem tudja alacsonyan tartani az energiaárakat, noha az kell ahhoz, hogy szavazói elégedettek legyenek.
A múlt héten a Zene Háza avatásakor kifejtette, hogy Magyarország az európai kultúra és identitás hordozója. Majd Moszkvában rokonszenvéről biztosította Putyint a Nyugattal szemben Ukrajna ügyében, plusz több gázt kért. Jó ideje politikai kaméleonnak számít, az ellenfelei szidják, mondván, hogy arcátlan opportunista, de most új szintre emelte alakváltoztató tehetségét.
Nem csupán szakított a szövetségesekkel Kijev miatt, hanem feladta az óvatosságot a Kremllel szemben, amit pedig az ország történelme diktált. Igyekszik összebékíteni a gazdasági populizmust a politikája alapját képező nacionalizmussal. Az áram és a földgáz árát már jó ideje lenyomta, mert azt reméli, hogy ily módon meg tudja verni a most először összefogó ellenzéket. Elemzők azonban kétlik, hogy ezt az árpolitikát sokáig lehetne folytatni úgy, hogy ne dőljenek össze az állami MVM pénzügyei. Ezért most Putyin közreműködésével próbálja meggyőzni az embereket a szívén viseli gazdasági érdekeiket.
Kétes módon akkor boltolt össze az orosz elnökkel, amikor egy sor EU- és NATO-tag mind jobban félreveri a vészharangot, látván, hogy Moszkva terrorizálja Ukrajnát. Krekó Péter szerint az olcsó energia a Fidesz egyik ütőkártyája. Ám ha Oroszország megindítja csapatait, akkor nagy bajba kerül Orbán, aki az egy héttel ezelőtti utat békeküldetésnek állította be. Hiszen szertefoszlik az állítása.
A házigazda mindenesetre támogatást ígért neki, bár sok elemző szerint itt csupán jelképes gesztusról van szó és abból Orbánnak sok haszna nem lesz. Weinhardt Attila, a Portfolio szakértője úgy látja, véget ért az olcsó orosz gáz időszaka. Ennélfogva alighanem reménytelen a kormány terve, mármint hogy a háztartások számára befagyaszthatja az áram és a földgáz árát. Ugyanakkor az energiafüggőség magyarázza, hogy Magyarország miért hárította el, amikor Biden közölte, hogy további katonákat vezényel a térségbe.
Az ukrán vezetők azért nem találgatják éjjel-nappal, hogy megtámadja-e őket Putyin, mert ők már 2014, a Krím lerohanása óta háborúban állnak. Inkább arra összpontosítanak, mi kell tenniük ma. Felkészítik a hadsereget, igyekeznek csillapítani a válság gazdasági hatásait és annyi szövetségest találni, amennyit csak lehet. Nem finnyásak, amikor nyugati segítséget kell elfogadni. Mert békét szeretnének. Így látja a helyzetet Slawomir Sierakowski, a varsói Haladó Tanulmányok Intézetének igazgatója.
A tények egyaránt mutatják, hogy a háború elkerülhetetlen, ugyanakkor teljesen értelmetlen. Putyinnak támadnia kell, ha nem akarja elveszíteni az arcát. Uralma végén úgy értékeli, hogy örökségére jóvátehetetlen csapást mérne, ha nem úgy megy el, hogy Ukrajna szilárdan orosz kézben van. Azt is tudja, hogy eljött a legutolsó kiváló alkalom. Az amerikaiakat leköti Kína, az új német kormány még nem esett át a tűzkeresztségen, az SPD hajlamos rokonszenvezni Moszkvával. Macron az újraválasztással foglalkozik, Johnson a bukás szélén áll. Európa többi része pedig a sebeit nyalogatja a járvány után és reménytelenül függ az orosz gáztól.
Azon kívül, mivel Oroszország a gazdaság helyett a hadsereget korszerűsítette, oda kell ütnie, amíg még meleg a vas. Ehhez 620 milliárd dolláros valutatartalékot halmozott fel, ez is az invázió szükségességét támasztja alá. De a legfőbb ok az, hogy nem kétséges számára: ha most visszakozik, a Nyugat többé nem veszi komolyan.
Hogy Kijev csatlakozik-e a NATO-hoz, az nem érdekes, mert de facto már most is tag, akárcsak az EU-ban. Viszont hogy mit nyerne Moszkva a háborútól? Villámháborúban nem bízhat, mint ahogy akkora győzelemben sem, amelynek eredményeként állandó ellenőrzés alatt tarthatná Ukrajnát. Viszont az invázió megsemmisítené az egész, hidegháború után rendet. Ez esetben újból elfogadottá válna a katonai erő alkalmazása, a megszállás, ám ezt a Nyugat nem engedheti meg. Úgy tűnik, végre rájött.
A Kreml stratégáinak viszont fontolóra kell venniük, egyáltalán lehetséges-e a siker a szomszédos államban. Tényleg el lehet foglalni, majd utána pacifikálni? Az afganisztáni amerikai fiaskó azt tanúsítja, hogy könnyebb elkezdeni egy háborút, mint abbahagyni. A Nyugat viszont immár úgy gondolkodik, mint az ukránok: Oroszország ott fejezi be, ahol megállítják.
Az egyik legjobb francia szemleíró úgy gondolja, hogy Macronnak ugyan voltak illúziói az orosz elnökkel, illetve saját európai vezető szerepével kapcsolatban, ám mára felülvizsgálta véleményét. A vendégkommentárban Sylvie Kauffmann, a Le Monde volt főszerkesztője rámutat: az államfő az elején azt gondolta, hogy el tudja bájolni mind Trumpot, mind Putyint, de ezt feladta, viszont most már odafigyel az európai partnerek érzékenységére.
Az EU soros elnökeként igyekszik elérni, hogy az unió közös hangon nyilvánuljon meg az orosz-ukrán viszályban. A Donyecki-medence ügyében sikerült neki beindítania a tárgyalásokat, ehhez ismét életre keltette az ún. Normandiai fórumot, benne a németekkel, franciákkal, oroszokkal és ukránokkal.
Az elmúlt napokban négyszer is beszélt telefonon orosz kollégájával, vagyis a földrész vezetői közül neki a legszorosabb a kapcsolata Moszkvával. Egyébiránt két tényező indította arra, hogy politikája jobban tekintettel legyen a realitásokra. Egyrészt amikor mosolyoffenzívát indított a Kreml meghódítására, elidegenítette magától több szövetségesét is a földrészen. Másrészt az orosz fél a korábbiaknál sokkal kevésbé tűr meg bármiféle ellentmondást, lásd a Wagner-csoport zsoldosainak felbukkanását Maliban, ahol azok kifejezetten francia érdekeket kereszteznek.
Afrika felnyitotta Párizs szemét, ahogyan Nagy-Britanniával is történt, miután a KGB meg akart mérgezni egy Angliában élő volt KGB-s ügynököt. Most már jól látszik, hogy Franciaország nem hajlandó engedni Moszkva nyomásának.
