Soha az emberiség történetében ilyen rövid idő alatt, ilyen mélységben a társadalom szokásai nem változtak még meg, mint most - hangzott el egy a járvány hatását elemző konferencián. A folyamat még most is tart, az új szokások további rengéseket indukálnak életünk és környezetünk különböző szegmenseiben.
A témával foglalkozó előző két írásom a koronavírus, pontosabban a távmunka városra és településekre gyakorolt hatását taglalta az USA példája alapján. Az elemzések azt mutatták, hogy a pandémia felerősítette a pár éve már megfigyelhető trendet, és a nagyvárosok népessége gyorsuló ütemben csökkent.
Új jelenség, hogy a nagyvárosokat elhagyók immár nemcsak a hagyományos agglomerációs gyűrűben mozogtak, hanem inkább a peremek és az így olcsóbb települések felé. Emellett a közepes és nagyobb méretű, úgynevezett második vonalbeli városok profitáltak leginkább a belső migrációból. Úgy tűnik tehát, hogy a távmunka térhódítása, amennyiben a jelenlegi szint körül állapodik meg, elszakíthatja a város és az agglomeráció közötti köldökzsinórt. A települések korábbi szerkezete átrendeződhet, a nagyvárosok népességvesztésével párhuzamosan az eddiginél lényegesen alacsonyabb népsűrűség mellett egy szétterülő struktúra formálódik.
A magyar migrációs adatok a pandémiát megelőző időszakra egyértelmű képet rajzoltak ki. A belső migránsok (fiatalok, képzettebb munkavállalók, vállalkozó szelleműek) alapvetően délről és kelet felől tartottak nyugatnak. Nem változott ez most sem. A költözési mérleg megyénkénti számai a pandémiát követően továbbra is a nyugati területek vonzását mutatják, így Pest megye mellett ismét csak a Közép- és Nyugat-Dunántúl lakosainak száma gyarapodott. A részletesebb adatok két területen mutatnak jelentős változást: Budapest esetében negatív, a Balaton menti településeknél pozitív ugrást.
A fővárosba a KSH adatai szerint tavaly mintegy 68 ezer fő költözött be, miközben 84 ezren úgy döntöttek, hogy elhagyják Budapestet. A folyamat már 2016-ban megindult, 2019-ben a csökkenés már gyorsulni látszott, és a korábbi szint közel kétszerese volt a fogyás. Ezzel szemben 2020-ra már az előző évek mintegy ötszöröse volt a negatív különbözet! Budapest súlyának csökkenése, ahogyan korábban is, elsősorban Pest megye javára történt. A kiköltöző budapestieket emellett a Balaton és környéke vonzotta leginkább. A migráció irányait az ingatlanárak változása is jól mutatja. Míg Budapesten 2,1 százalékkal lettek drágábbak a lakások 2020 I. és 2021 I. negyedéve között, addig Pest megyében 22 százalékkal. A Balaton mentén valóságos árrobbanás következett be. Mára már a budapestihez hasonló vagy helyenként magasabb árral kell számolni.
Feltűnő az is, hogy az elvándorlás nemcsak Budapestre volt jellemző, hanem a többi városra is. Az állandó vándorlás 4700 fővel csökkentette a városok népességét, ami a 2019-ben tapasztalt 1401 fős deficit több mint háromszorosa.
Összességében az látszik, hogy egyfajta szétterülés, terjeszkedés vált jellemzővé: a városon belül a külső kerületek felé, a városokból a külsőbb agglomeráció felé és ezzel párhuzamosan kisebb lakásokból a nagyobbak felé. Ez utóbbi tendencia is egyértelműen a távmunka hatásának tulajdonítható, bár még statisztikailag nem, csak az ingatlanforgalmazók megfigyelése alapján igazolható. Vélhetően nem kis részben a home office miatt megjelenő igény nagyobb területű lakásokra az, ami az egyre távolabbi agglomerációba csatornázza a keresletet, ahol az adott pénzügyi kereten belül nagyobb területű ingatlant lehet venni.
A tendenciákat figyelve azt is valószínűsíthetnénk, hogy az USA-beli legnagyobb városokhoz képest Budapest lakossága lényegesen kisebb mértékben csökkent a pandémia miatt, aminek az oka a home office jellegzetességeiben keresendő. Magyarországon ugyanis a távmunka aránya a járvány csúcsidőszakában is csak 17 százalékot tett ki (Budapesten 20 százalék), miközben az USA-ban a járvány első szakaszában ez az arány 69 százalék volt, és később 52 százalék körül állapodott meg. A kisebb kiáramlásra vonatkozó várakozást támasztaná alá az is, hogy Magyarországon hagyományosan alacsony a mobilitás, magas a magántulajdon aránya, ami csökkenti a hajlandóságot, és jelentősen megnöveli a költözés során felmerülő költségeket.
Az eddigi adatok azonban nem igazolják a feltevést, bár a statisztikák összehasonlítása eléggé nehézkes. Úgy tűnik, hogy az USA legnagyobb városainak népességvesztése a kiköltözések következtében a járvány idején relatíve lényegesen kisebb volt, mint a budapesti elköltözések aránya. De ugyanez látszik a beköltözések elmaradására vonatkozóan is, vagyis Magyarországon a pandémia igen erős elfordulást hozott a fővárostól. A tendencia még további elemzésre szorul, de minden bizonnyal közrejátszott ebben a kormány által mesterségesen és a ciklust erősítően pumpált ingatlan árrobbanás, ami számos lakáskeresőt kiszorított Budapestről. Másrészt a piaci robbanást kihasználva sokan most értékesítettek fővárosi ingatlanjukat és mozdultak a külsőbb területek felé, ahol jobb feltételekkel vásárolhattak.
kizárólag a falvak népessége növekedett, és nem voltak olyan másodvonalbeli városok, amelyek vonzották volna a fővárosból kiköltözőket. Sajnálatos módon a hazai második vonalbeli városok túl kicsik. Nem kínálnak elegendő mennyiségű és színvonalú munkahelyet a budapesti kiköltözők számára, és a fővárosban elérhető kulturális, infrastrukturális lehetőségektől is messze elmaradnak. A városok méretére, a települések szerkezetére vonatkozóan általában érvényes a Zipf statisztikai törvény: eszerint a méret fordítottan arányos a kialakult sorrenddel. Ennek megfelelően egy második vonalbeli település itthon kb. 800-900 ezer lakosú kellene hogy legyen. Ezzel szemben az öt legnagyobb magyar város csak 200 ezer körüli lélekszámmal rendelkezik.
Úgy tűnik tehát, hogy bár a koronavírusra adott hazai vándorlási reakciók fő tendenciájukban megegyeznek a külföldön tapasztaltakkal, a kivándorlások nagyobb eróziót okoztak az urbanizáltság szintjében, ami egyébként is jóval a fejlett országok szintje alatt van, leginkább a fejlődő országok arányainak felel meg. Magyarországon a lakosság csak kicsivel több mint fele él városokban, míg az EU átlaga 75 százalék, az USA-ra jellemző adat 83 százalék.
Az urbanizációs szint csökkenése komoly dilemmákat vet fel. Egyrészről a kiköltözések komoly gazdasági növekedést indukálnak az építőipari stimulus következtében, és ezért a politika mindig is támogatta ezt az irányt. Ugyanakkor a hirtelen megugró lélekszám az agglomerációs települések esetében szolgáltatási, infrastrukturális feszültségek okoz, ami csak hosszabb távon rendeződhet (úthálózat, kereskedelem, oktatás, egészégügy). További probléma, hogy alacsonyabb népsűrűség mellett lényegesen nő a környezet terhelése. Az agglomerációs életforma autóra épül, nagyobb lakásokban, házakban él a kertvárosi lakosok többsége, növekszik az általános beépítettség és ezáltal a természet visszaszorítása stb. Az EPA 2019-es felmérése szerint az épületek felelősek az üvegházhatású gázok kibocsátásának közel 40 százalékáért, amely messze felülmúlja az összes egyéb szektor által okozott terhelést. Ezen belül 28 százalékban a világítás, fűtés stb. felelős a szennyezésért, és 11 százalékban az új építésből fakad a terhelés, beleértve az anyagok előállítást, szállítását. A közlekedés mintegy 29 százalékban járul hozzá a káros anyag kibocsátáshoz, és ennek nem kis hányada a lakossági autózásból ered.
Érzékelhető tehát, hogy a településszerkezet változása komoly hatást gyakorol mind a növekedési pályára, mind környezetünk állapotára. A döntéshozóknak és a politikának erre a komplexitásra tekintettel kellene kezelnie az épített környezetre ható intézkedéséket. Sajnos ennek ma még nyomát sem láthatjuk a politikai gondolkodásban, de szakmai körökben is csak elvétve.