Az anyám és az apám többnyire szótlanul élt egymás mellett. Ha beszéltek, csupán a legszükségesebbet osztották meg egymással. Általában az anyám szólalt meg először. Az apám válaszolt, már ha szükség volt egyáltalán válaszra. Az anyám néha kért vagy kérdezett. Az apám ilyenkor biccentett és tette, amit kértek tőle. Az együttlétük az apám csendes, szolgai és visszahúzódó jelenlétére korlátozódott az anyám mellett.
Mindez az apám egyik hasi műtétje során sem történt másként. Az anyám és én a kórterem előtt várakoztunk, amikor előkészítették a beavatkozásra. Az apám levette a ruháját, visszafeküdt a gurulós kórházi ágyba, de a takarója helyett valami zöld anyagot tettek rá és infúzióra kötötték. Amikor a nővér szólt, hogy újra bemehetünk, az apám a szabad kezét az anyám felé nyújtotta. Az anyám csak állt, nem mozdult, és nézte, ahogy a levegőben, feléje mutatva vár egy kéz a levegőben. Én az apámat néztem, az apám az anyámat, az anyám a kinyújtott kart. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire az anyám felállt, újfent tétovázott egy darabig, majd megértette, itt és most nincs más választása: meg kell fognia az apám kezét. Az apám lehunyta a szemét, és visszahúzta a karját az ágy felé. Az anyám önkéntelenül is az ágy felé lépett, lévén fogta az apám kezét. Az apám nem nyitotta ki a szemét. Pihent, mintha megnyugodott volna. Az anyám pedig ott magasodott az apám ágya felett. A zöld szövettel takart test felett. Nem ült le az ágy szélére, nem hajolt közelebb az apámhoz. Nem csókolta meg. Az apám, úgy tűnt, elégedett volt a helyzettel, azzal, hogy legalább fogják egymás kezét. Nem akart telhetetlen lenni.
Aztán eltolták. Ki a kórteremből, onnan a folyosóra. Az anyám benn maradt, én az ajtóhoz léptem. Onnan néztem, ahogy először a feje tűnik el a folyosó végén, majd a hosszú, zöld anyag, végül a két lábfej, kilógva a zöld takaró alól. Az ágy zörgött, az apám lábfeje ide-oda mozgott, ütemtelenül. Olyan volt, mintha integetett volna felém, holott csak himbálta az apámat a gurulós ágy a kanyarban, dülöngéltek a talpak, rajta a nyurga, vékony lábujjak. Aztán csak álltam ott, támasztva a kórterem ajtófélfáját, és az apám tekintetére gondoltam, ahogy rám nézett az imént, amikor eltolták mellettem. Ma sem kell lehunynom a szemem, hogy visszahívjam azt a tekintetet. Félve, bizakodva, már-már ragaszkodva nézett, mintha kérdezne tőlem valami semmiséget, de mégsem a válaszra várna, a kimondott szavak értelmére, sokkal inkább a tónusra, a hanglejtésre, a mimikára, amely kíséri a megnyugtató választ. Amit magával vihet. (Amit magával vihetett volna.)
Ott ragadtam, ahol utoljára láttam az apám ívelt talpát és hosszúkás lábujjait. Bámultam a sarok felé, ahol elnyelte egy másik folyosó. Az anyám hangja térített magamhoz. Vécére megyek, mindjárt jövök. Várj meg itt. Bólintottam. Az anyám a nővérpulthoz lépett, bizonyára megkérdezte, merre találja a mosdót. Amint ő is eltűnt a folyosó végén, rájöttem, hogy nekem is vizelni kell. Elindultam, amerre az imént szem elől vesztettem az anyámat. Hamar megtaláltam a vécét, egymás mellett volt a női és a férfi. Beléptem. Megcsapott a hipo- és húgyszag keveréke. Mint a legtöbb kórházi mosdóban, ide is megemelt vegyszeradagot locsoltak szét, így küzdve a látogatók igénytelen vécéhasználata ellen. A piszoárhoz álltam, azt gondoltam, ott kevésbé lesz büdös, mint ahol szarni is lehet. Elővettem és a fajanszra rajzolt légyre céloztam. Akkor hallottam meg. Valaki felordított. Szomszédos helyiségből jöhetett a hang, mert bár tompított rajta a fal, mégis a kiáltás rezgése, a csöveket, falat megmozgató remegése is elért hozzám. Önkéntelenül összehúzódott bennem minden izom, ami ahhoz kell, hogy pisilni tudjak. Ahogy nálam megakadt a sugár, úgy szakad ki a fájdalom a túloldalt. Hosszan, teli torokból hallatszott az artikulálatlannak tetsző kiáltás. Nem szavak alkották, sokkal inkább elkeseredés és düh. Éppen addig tartott, míg a tüdő bírta levegővel. Amilyen hirtelen felhangzott, olyan gyorsan tűnt el a térből a hang, a remegés utolsó foszlánya. Mintha sohase lett volna. Csak a vizelésre váró lehorgadt hímtagom emlékeztetett arra, ami az imént történt. Vártam még egy keveset, hátha újra megindul, de nem volt szerencsém. Szappan híján leöblítettem a kezem, és a nem túlságosan bizalomgerjesztő törülköző helyett a nadrágomba töröltem. Aztán magam mögött hagytam a mosdót és visszaálltam oda, ahol az anyám hagyott. Néhány perc múlva ő is megjelent. Tőlem néhány méterre megállt, majd intett, hogy indulhatunk. Követtem. A lift hamar jött. Az anyám szállt be először. Miután megnyomta a földszintet jelző gombot, akaratlanul is a kezelőpanel fölé szerelt tükör elé lépett. Szemügyre akarta venni az arcát, de ez elsőre nem sikerült, ezért hunyorított, fókuszált, majd amikor értékelte a látottakat, a kezével végigsimított először a jobb, majd a bal szeme alatt. Aztán észrevett valamiféle elkenődést, amit gyors mozdulattal letörölt. Ellenőrizte az eredményt, végezetül a haját igazította meg, ahogy már sokszor láttam tőle, majd mosolyogni próbált. Először magának, aztán, amint észrevette, hogy nézem, rám.
A műtét alatt bevásároltunk, hazacipeltük a szatyrokat. Amíg én kirámoltam, ő odatett egy mosást. Próbáltam kimenekülni a konyhából, de az anyám emlékeztetett, hogy a hagymával még nem végeztem. Talán pörkölthöz kellett. Már nem emlékszem. Pucoltam a hagymákat, egyiket a másik után, aztán apró darabokra vágtam őket, közben egyre kevésbé láttam, mit csinálok, annyira csípett a hagyma kipárolgása, nem akartam megtörölni a szemem, mert tudtam, nincs nálam zsebkendő, ha pedig a szememhez nyúlok csupasz kézzel, belekenem a hagyma levét a szemembe, és akkor aztán semmi nem ment meg attól, hogy szétkönnyezzem az arcom, aminél rosszabb aligha történhet, mert az anyám biztos azt hinné, hogy gyenge vagyok és sírok és nem is a hagyma teszi, hanem az apám meg a műtét, így inkább arra gondoltam, meg kellene kérdezni, miért nem maradtunk a kórházban, miért nem mentünk le a büfébe vagy csak sétálni és beszélgetni, hogy a közelben várhassuk meg, míg az apámat kitolják a műtőből, ott legyünk, amikor feltűnik a folyosó végén, ahol órákkal korábban elvesztettük. Aztán mégsem kérdeztem meg. Nem mertem. Inkább a konyhából szabadultam, amint lehetett. Ma már tudom, hogy nem bátorság kérdése volt.
