Bodor Ádám;

A demokrácia paradoxonja

Bodor Ádám karakteres véleményébe, alkotáslélektani, műfajelméleti összefüggések egész sorába avat be az interjúkötetben .

Tizenöt beszélgetés – áll az alcímben. Interjúk, melyeket különböző időpontokban más-más riporterek készítettek eltérő fórumok – azaz elvileg újabb s újabb olvasóréteg – számára. Ebből eredően alighanem kivételesen ritka lehet az olyan érdeklődő, aki valamennyit az első közléskor végigböngészte volna. Egybegyűjtésük és kiadásuk tehát messzemenően indokolt volt, annál is inkább, mivel az író minden beszélgetését komolyan veszi, nincs az a kérdés, amire – roppant fegyelemmel – ne érdemben válaszolna. Az eredmény – bocsássuk előre – egy kivételes intellektuális izgalmakat, szellemi élményeket kínáló könyv lett, ami Balla Zsófia könyvnyi méretű, legendás Bodor-interjúja (A börtön szaga, 2001) után is megannyi érdekességet rejt.  Persze, az interjú, miként erre a bevezető is utal, lényegét tekintve páros műfaj, a beszélgetés apropóját, témavilágát, gondolatmenetét alapvetően a kérdező határozza meg. A végleges szöveg minősége pedig, szakállas szakmai közhely ez, a riporter és az interjúalany közös munkájának függvénye. Meggyőzően szemlélteti ezt a kreatív együttműködést például Bak Róbert, Báthori Csaba, Orbán Gábor, Papp Sándor Zsigmond vagy Rádai Eszter gondolatgazdag kötetbeli beszélgetése.

A csupán látszólag könnyű riporteri munkát illetően az antológiában csak igen ritkán bukkanunk tartalmi-stiláris bizonytalanságokra. Elvétve akadnak tehát ilyen típusú töltelékszövegek: „Megpróbáljuk az életutat és a műveket érinteni ebben a beszélgetésben” (mi egyéb lenne érdekes egy íróinterjúban?) „Az első kérdésem az volna”… (fölöslegesen körülményeskedő felvezetés). „Azzal nem mondok újat, hogy művei érzékiek, mert mind a tizenkét érzéket (vagy mennyit) megmozgatják.” Egy kávéházi laza fecsegésben adekvát helye van az ilyen jópofa rögtönzésnek – nyomtatott interjúban viszont, sajnos, főként nyegleségnek hat. „… halk zárójelben jegyzem meg” – mondja/írja az egyik riporter, s túl olcsó gesztus volna poénkodni e fordulaton, amit egyszerűen idejében ki kellett volna javítani.

Az antológia talán legmulatságosabb interjúját az egykori népszabadságos Szablyár Eszter készítette. A kérdései olykor kissé habókosaknak tűnnek ugyan (például: „Egy kígyómérges gyilkossághoz Edgar Wallace a legjobb tanácsadó?”), ám Bodor olvasói időről időre rádöbbenhetnek, hogy az újságíró fura érdeklődése mindvégig az életmű érdemi összefüggései körül mozog. 

Mert persze, a kötetben tényleg az a legérdekesebb, amiért ezek az interjúk készültek: Bodor Ádám nézeteinek, karakteres véleményének nyilvános prezentálása végett. S e tekintetben a hozadék igen jelentős. Az író alkotáslélektani, műfajelméleti összefüggések egész sorába avatja be az olvasót, aki az így szerzett vadonatúj adalékok vértezetében tudatosabban tájékozódhat az eddigi életmű rejtettebb övezeteiben is. Föltárul előttünk a jellegzetes bodori táj topográfiája, a névadás alkímiája, az elbeszélésmód mesterségének néhány fogása. 

Kiemelten tanulságos az interjúk azon szellemi vonulata, melyben az író – a gyakori giccses-melodramatikus és/vagy nacionalista-irredenta felfogás ellenében – egy valóságközeli, illúzióktól, romantikus végletektől mentes Erdély-képet tár elénk. Higgadt, józan érvelése, megszenvedett tapasztalatainak sokasága avatja meggyőződését példaszerűvé. Figyelemre méltó, hogy nemcsak Jókai (felhőtlen idillt sugalló) regénycímét, hanem még a híres Móricz-i Tündérkert metaforáját is túlzásnak érzi: „Erdélynek nem volt aranykora, tündérkert sem volt soha – még Bethlen Gábor alig fél emberöltőnyi uralkodása alatt sem volt az –, egész történelme során inkább gyarló viaskodások szomorú színtere.”

Megannyi súlyos eszmefuttatása között mélyen elgondolkodtató mindaz, amit a kelet-európai mentalitásról mond: „Mintha ezeken a helyeken a társadalom nem tudna élni maradék szabadságával sem, így az alkalmazkodás már része a természetének, hajlamos a hatalom részéről bármit elfogadni.” A fejtegetés további része egyenesen hátborzongató: „Az elnyomás taktikája arra az ismeretre épül, hogy az emberi tulajdonságoknak része a szolgaság is. A szegénységben, kivetettségben élő ember szeret föltekinteni akár rettentő hazug eszményekre is, kész bármikor illúziók, ábrándok, hamis teóriák híve lenni, és azokat lelkesen legitimálni. Ezért könnyű az elnyomottat az elnyomás cinkosává tenni.” Végül: A „hirtelen beköszöntött demokrácia, éppen a garantált demokratikus szabadságjogok alapján, bármikor átbillenhet az önkénybe. Ez ennek a térségnek, de általában minden demokráciának a paradoxonja, örök fenyegetése”. Tiszta beszéd, mélyen igaz, a lehetséges következtetések pedig végtelenül lehangolóak. Kilátásaink nem túl rózsásak. 

Infó:

Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői

Magvető, 2021