Február van, amikor az ember már olyannyira áhítja a tavaszt, hogy a természet legapróbb rezdülésébe képes belelátni az új évszak kezdetét. Ez az izgatott várakozás független attól, mennyire volt hosszú és hideg a tél, az enyhe, szürke, itt-ott locspocsos, ködös napok után legalább annyira kell a másképpen felderengő nap, a másképpen hallatszó madártrilla, és a másképpen illatos levegő, mint akkor, ha hetekig hópaplan borítja az ösvényeket, jégburok fonja körbe az ágra száradt csipkebogyókat, bajuszpárát fagyaszt a kutya orrára „téltábornok”, harapni lehet a hideget, s a hajnali csend szinte kristályosan kong.
Csalóka még az erdő, a rét is ilyentájt, de az erősen várakozó ember már felfedezi azokat az alig érzékelhető apróságokat, kicsinyke momentumokat, amelyek talán a március valódi üzenetét hozzák. Még csupaszon, fakó barnán állnak a bokrok, legfeljebb néhány bogáncsgöböt viselnek magukon, amibe rendre beleakad ebünk gyapjas, fekete bundája. Még búsan bólogatnak a sásbugák, de ha bakancsorrunk hegyével arrébb toszogatjuk a zörgő, kifakult avarleveleket, már látjuk a harsány zöld mohákat, a martilapulevelek apró kezdeményeit, s ha figyelmesen szemléljük a fűzfabokrokat, tán a majdani barkák sejtelmes kezdeményeit is megpillantjuk a most még élettelennek tűnő, ringó ágakon. Még nem látni a világoszöld turbolya leheletnyi hajtásait sem az akácfák mélán óvó ölében, de az ott sejtett mezőn már megjelenik a csalóka, fanyar illatú, s a vadon termő fűszernövény leveleivel erős rokonságot mutató gyom, aminek nevét sem tudjuk, minek is jegyeznénk meg, hasznunkra nincs, inkább csalódásra okot adó a csalfa hasonlóság.
Lehet-e annál disszonánsabb, mint épp a fenyőerdő szélén kidobott, megbarnult, lecsupaszított karácsonyfa, amibe elébb akadtam? Mégis, mintha a tavasz üzenetet hozná már ez is. Hiszen nem vagyunk egyformák, akad, aki az illemnek megfelelően már vízkeresztkor, január hatodikán nekiesik a fájának, mert tartja a szokást, más pedig lélekben már január első munkanapján készen áll az új évszakra, a hóesést átmeneti kellemetlenségnek és a sors ballépésének tekinti immár, s a lassan alászálló hópihékben is inkább a nap sugarait látja meg, semmint a jégkristályokat. Másoknak a január utolsó napja jelenti a tél végét, s a csillogó díszgömbök elrakásának idejét, megint más egészen február 14-éig, az újsütetű Valentinig húzza, mintha számítana valamit, ha az ünnep egy másik ünnepig tart, még ha olyanig is, amit nem mindenki ünnepel.
S vannak a fényes ünnep emlékébe kapaszkodók, akik még húsvétkor is legszívesebben az angyalkákat nézik az ablakban kornyadozó Mikulásvirág megpördült levelei között, nehezen cserélik a télapót nyuszira, de aztán a karácsonyfát már gallyakra szedik, tán még metszőollóval darabokra is vágják, komposztálják, ledarálják, mert nehéz beismerni, hogy elmúlt egy év végérvényesen, még ha próbáltuk is odébb tolni, hogy ne legyen vége sose.