Végzetesnek tűnően összevissza kuszálódnak az emberi viszonyok a Szentivánéji álomban. Már azt sem tudni, ki kit szeret, kit pártol, akár perceken belül is változhatnak az erőviszonyok, zűrzavar, káosz uralkodik a köbön. Gyakori a tébolyult rohangászás, akár erdőn-mezőn át üldözik egymást a felajzott, vagy éppen lekókadt szerelmesek. Varázsszertől elkábítottan, Titánia, a tündérek királynője is beszáll a kergetőzésbe, szintén elbódított állapotban, meg a szamárfejűvé változtatott mesterember, Tompor is, és Puck a szeleburdi manó szintén, aki hebrencsségével a szép kis ribillió jelentős részét okozza. Vagy tán mégsem ő a főkolompos? Lehet, hogy ő csak lakmuszpapírként megmutatja, milyenek vagyunk valójában, mi mindent próbálunk leplezni a felszín alatt? Ez akár a rendezői felfogáson is múlhat. Szabó Máté Shakespeare darabjának, Benjamin Britten és Peter Pears által írt operaváltozatában, az Eiffel Műhelyházban, Czukor Balázzsal nem ugribugri, nem a levegőben röpködő, meggondolatlan, kedvesen hebehurgya, pajkos kiskölyköt, hebrencs manókát játszat. Éppen ellenkezőleg, Puck ezúttal meglett, szakállas férfi, aki nyilvánvalóan már sok mindent átélt, mintha kicsit ünnepélyes lenne, még frakk kabátot is hord, de a többi ruhadarabja meglehetősen lezser. Ruganyos léptekkel közlekedik, ha szükségét látja, szalad, de inkább szemlélődve slattyog. Aprólékosan górcső alá veszi, meghányja-veti magában az eseményeket, vagy éppen fennhangon töpreng, némiképp konferansziéként felénk fordulva is közvetíti az eseményeket. Demonstrálja, hogy nézzétek, lám ilyen az ember, és bizony ilyenek vagytok ti is. Ez az operában az egyetlen prózai szerep, ami jelzi a többiektől való elkülönülését, bizonyos mértékű kívülállását, és ez a szituációkra való jobb rálátást is jelent.
Khell Csörsz igen leleményes díszletet tervezett. Egy nagy kockát, melynek oldalai ide-oda hajtogathatók, ha kell, villámgyorsan is, így a szó szoros értelmében szemléltetni lehet a szereplők csiki-csuki játékait. A kocka belül műfűvel kibélelt, a természetet ábrázolja, kívül pedig olyan, mintha palatábla lenne. Ha úgy adódik, ráírható, rárajzolható bármi, ahogy bárminek, még palotának is képzelhető, ha szabadon engedjük a fantáziánkat. A produkciót eredetileg a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében mutatták be az operaszakos hallgatók vizsgaelőadásaként, 2016-ban. De mindössze kétszer adták. Most került az Eiffel Műhelyház repertoárjára, aminek sokkal nagyobb a színpada, de bőven kitöltik játékkal és hanggal az énekesek. Ennyi év kihagyás után is sikerült átmenteni a jó diákelőadások lelkesültségét, áthevítettségét, nagy intenzitását. A szereplők az „ide nekem az oroszlánt is” ügybuzgalmával tevékenykednek, ami immár profizmussal is párosul, és ez nagyszerű elegy. A zömében tapasztalt muzsikusokból álló zenekar érzékenyen hozzásimul ehhez a játékmódhoz. Talán olyan különösebben nem is tehetett mást, mert a megbetegedett Török Levente helyett, hősies beugrással, Zsíros Levente vezényelte a zenekart. Ő harsogóan fiatal, csak tavaly nyár elején diplomázott. Alaposan megszolgálta a belé helyezett jókora bizalmat. Hamarosan felfénylett a zenekar, amit nem csak hallgatni volt jó, hanem nézni is, mert odaadó, fölöttébb összpontosító arcokat lehetett látni, olyan művészeket, akik számára felfedező út is, amit csinálnak, hiszen igazán nem mondható, hogy az angolok büszkeségét, akinek személyében Purcell után végre újra lett világhírű zeneszerzőjük, agyonjátsszák nálunk. Pedig annak ellenére, hogy már kortársnak számít ez a zene, szépségesen árad, hangulatfestőien érzéki, és kitűnnek belőle a barokk gyökerek is. Időnként egészen monumentális a hatása. De Brittennek parádés humora is volt, valósággal sziporkázott, amikor a mesterembereket jellemezte, zenei poénok tömkelege halmozódik egymásra, ezek aztán, főleg a harmadik felvonásban, rendre, „el is sülnek”. Ekkor már meglehetősen sok a nevetés a nézőtéren. De az a jó, hogy közben megteremtődnek a tragikus pillanatok is. Ilyenkor végletesek az elkeseredések, például amikor a teljesen összekavarodott szerelmesek, Puck taktikái miatt, azt sem tudják, hogy fiúk-e vagy lányok, vagy amikor az Oberon által összeveszésük miatt rútul megtréfált felesége, Titánia, szintén kétségek közt gyötrődik, mert a szamárrá változtatott Tomporba habarodik bele, aki persze ugyancsak nem boldog ettől a „létállapotától”. Kitetszik az előadásból, hogy ekkor számukra itt a világvége, akár el is emészthetik magukat. De ez már olyan téboly a köbön, hogy groteszkbe hajlik, emiatt nevetni is kell a megpróbáltatásokon, minél nagyobb a zűrzavar, annál inkább.
Az opera, ami lényegében Shakespeare remekművének a szövegét követi, nem kevesebb, mint két tucat énekes közreműködését igényli. Miközben vannak persze áriák, ha nem is úgynevezett zárt számok, amik után taps következik, és emiatt tulajdonképpen leáll az előadás – de senki nem szólózik. Vérbeli együttes formálódik a szereplőkből, ambícióval, örömmel teli játékot élvezhetünk, jó színészi és hangi teljesítményekkel. Ezt jelzi, hogy a meghajlásnál senkit nem lehet sokkal, de sokkal jobban megtapsolni, mint másokat, mert ez igazi közös teljesítmény. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem ragyoghatnak ki belőle az egyéniségek, akik összeadják a tudásukat, fantáziájukat a közös cél érdekében. Nincs ehhez káprázatos látvány, de ami van az ötletes és célszerű. Füzér Anni zöld klepetusai a fű színével harmonizálnak. A tündérek pólóira másolt gyerekkori fotójuk sejteti, hogy a gyermekkor az igazi tündéri világ. Daragó Zoltán Oberonként bezengi a teret, Brassói-Jőrös Andrea Titániája átéli a szenvedés mély poklait. Ninh Duc Hoang Long, Erdős Attila, illetve Fürjes Anna Csenge és Nagy Zsófia a két szerelmes pár összezavarodottan tragikomikus tagjai. Theseusként, Athén hercegeként, és jegyespárjaként, Hippolytaként, az amazonok királynéjaként, Dobák Attila és Sahakyan Lusine képviselik az egymásba vetett hit biztonságát. Endrész Ferenc, Zajkás Boldizsár, Bartos Barna, Farkas András, Kósa Lőrinc a derék mesteremberek, akik dilettáns, de kedvesen bumfordi színjátékukkal a lélekkel, szeretettel teli ügybuzgóság megtestesülései. Mivel vígjátékról van szó, minden jóra fordul, a szereplők boldogan fújják "búcsúnótájukat”, Puck kicsit pikírt hangsúllyal, kételkedő ábrázattal, mint aki nem hisz az ilyen totális happy endben, mondja el szokásos szövegét arról, ha netán nem tetszett a játékuk, legyünk megbocsátóak. De hát történetesen nagyon tetszett.
