Hetvenegy év. A Mexikói Intézményes Forradalmi Párt a maga hetvenegy éves uralmával nyugodtan pályázhatna az aranyéremre a hatalomban töltött időt tekintve.
Igaz, a Szovjetunió Kommunista Pártja kicsivel több időt töltött kormányon, ám ne feledjük el, hogy a szovjet rendszer egy nyílt diktatúra volt, míg Mexikóban a többpártrendszer, ha nagyobbrészt formálisan, de működött. (Igaz, az ellenzéki pártoknak esélyük sem volt, aminek számos okát említhetnénk, de csak kettőt emelünk ki: a pártfinanszírozás rendszere és a közmédia teljesen a kormányzó pártnak kedvezett.) Egy mexikói ember leélhette az életét 1929-2000 között anélkül, hogy a politikai horizonton változás történt volna.
Pedig a hetvenegy éves folyamatos kormányzás még demokratikus, jogállami körülmények között is nyomasztó, nemhogy olyan rendszerben, ahol az ellenzéknek a kirakat szerepe jut. Négy ciklus bőven elég ahhoz, hogy egy párt megvalósítsa a reformjait. Ennél hosszabb hatalomgyakorlás mindenképpen azzal jár, hogy az adott párt eltesped a kormányzásban, elbürokratizálódik és oligarchizálódik. Különösen egy olyan országban, ahol a történelmi előfeltételek nem kedveznek a joguralom tiszteletének, és ahol a hatalmi ágak szétválasztása bizonytalan, a társadalom ellenőrző képessége a politika fölött pedig gyönge.
De még olyan, Magyarországról nézve csodált (tegyük hozzá: joggal csodált) demokráciákban is, mint Svédország, a hosszú hatalomgyakorlás elkerülhetetlenül roncsolja a társadalmat.
Ilyenkor nagy önuralomra, krisztusi türelemre és önmegtartóztatásra van szükség ahhoz, hogy a kormányzó párt megfékezze magát, akár szembeszállva a tagságával vagy annak nagy részével. Ha nem képes megfékezni a tagság vagy a pártvezetőség vágyait, könnyedén elérheti azt, aminek elkerülésére máskülönben törekszik: hogy ellenfelei a politikai paletta minden részéről összeszövetkeznek ellene.
Semmi nem tart örökké, még a pártok uralma sem, bármennyire szeretnének a mindenkori kormányzó elitek elfeledkezni erről az igazságról. Egy pártra súlyos veszélyt jelent, ha nem képes megvédelmezni az állampolgárokat, nem képes garantálni nekik az élet- és jogbiztonságot. Ez történt például Mexikóban. A mexikói kormányzó párt elvégezte történelmi feladatát azzal, hogy az 1920-30-as években lerakta egy új mexikói nemzetfölfogás alapjait, és lenyeste a gyarmati meg félgyarmati korszakból örökölt kirívó társadalmi egyenlőtlenségeket. Ám ahogyan Franciaországban a napóleoni rezsim kitermelt egy új arisztokráciát a régi helyébe, úgy az Intézményes Forradalmi Párt több évtizedes uralma kialakított egy oligarchia-réteget. Vagyis a párt hiába számolta föl az agrárreform révén a korábbi földbirtokos oligarchia előjogait és gazdasági, politikai uralmát, teremtett új oligarchiát.
Az 1964-ben hatalomra került Gustavo Díaz Ordaz tábornok egy konzervatív fordulatot vitt véghez az Intézményes Forradalmi Pártban. Ordaz szembekerült az értelmiséggel és a diáksággal. Csak az alkalom kellett, hogy a konfliktus kikerüljön az utcára. A katalizátor az olimpia volt: sokan föltették a kérdést, Mexikóvárosnak szüksége van-e egy ilyen rongyrázó eseményre. Bár az ipari és mezőgazdasági termelés ekkoriban szárnyalt, éppen a fővárosban iszonyú volt a szegénység. Ahogyan mindenütt a harmadik világban, százezrek áramlottak be vidékről a fővárosba, és az infrastruktúra nem volt képes lépést tartani a népességnövekedéssel.
1968. augusztus 27-én, az olimpia előestéjén félmillió ember tüntetett, a polgármester leváltását és a félkatonai szervezetek, a granaderók föloszlatását, valamint a bebörtönzött diákok szabadon bocsátását követelve. Ordaz és a kormány számára a közelgő olimpia fontosabb volt, mint a társadalmi béke, és eldöntötték: semmiképpen nem tárgyalnak, hanem rövidre zárva, katonai túlerővel letörik a mozgalmat. Az olimpiai játékok kezdete előtt egy nappal a katonaság tüzet nyitott a mexikóvárosi Három Kultúra terén tüntető tömegre. A sajtó több száz áldozatról számolt be, de a kormány csak 43-at ismert el hivatalosan. A történtek ellenére az olimpiai játékot nem fújták le. Mexikó nem jött ki jól az eseményből, az ország presztízse megsínylette a történteket: a világ és a sajtó nagy része nem az olimpiára figyelt, hanem a vérfürdőre.
Az 1980-as években a mexikói rendszer fölélte tartalékait. Ekkoriban sok új probléma jelentkezett, össztársadalmi értelemben a legsúlyosabbnak azonban a kábítószer-kereskedelem számított. A drogkartellek fenyegetést jelentettek az állampolgárokra és az állam erőszak-monopóliumára. A kábítószer-kereskedelem elleni küzdelemtől a környezetszennyezésig számos ügyben Mexikó rá volt utalva az együttműködésre azzal a két országgal, amelyet – más-más okból – a nacionalista retorika mumusként kezelt: az Egyesült Államokkal és Kubával. A Rio Grande túloldalára irányuló mexikói migráció hiteltelenítette a kormányzati sikerpropagandát, miszerint Mexikó élhető viszonyokat teremtett.
Mindezek következtében az állampolgárok joggal teszik fel a kérdést: ha egy párt évtizedeken át birtokolja a hatalmat, méghozzá kizárólagosan, akkor miért nem képes megvédelmezni az élet-, vagyon- és jogbiztonságot? Miért nem tud rendet tenni, még önkebelén belül sem (ld. korrupció)?
Még egy további probléma is volt, ami rávilágít, hogy a sikeres országmenedzselés és a demokrácia szempontjai gyakran ellentétbe kerülnek egymással. Az Intézményes Forradalmi Párt részben azért volt népszerű, mert a szakszervezeteken és parasztszervezeteken keresztül mobilizálta a társadalom szegényebb rétegeit. A mexikói munkások és parasztok az 1930-40-es években úgy érezték, hogy a párt képviseli őket. Csakhogy közben a szakszervezetekre, parasztszervezetekre alapozott részvételi demokrácia lassan kiüresedett (adja magát a párhuzam az MSZMP és egyéb kommunista állampártok szakszervezeteivel), a valódi részvétel formálissá vált. Mi több, az 1980-as évektől, amikor az Intézményes Forradalmi Párt kísérletezett a neoliberális reformokkal, nem is volt már érdeke a munkásság és parasztság érdekeinek artikulálása. Szintén adja magát a kísérteties hasonlóság a kortárs magyar állampárttal, az MSZMP-vel: a párt eljutott a „kemény diktatúráról” (Ordaz tábornok) a puha kormányzáson keresztül a piaci reformokkal való kísérletezésig.
A Mexikói Intézményes Forradalmi Pártot utolérte, ami szintén átka minden hosszú ideig kormányzó pártnak: a frakcióharc. Ha egy országban az intézményes ellenzék gyönge, és esélye sincs hatalomra kerülni, az elhiteti a kormányzó párttal, hogy nincs is olyan, hogy ellenzék. Valójában van. Csak éppen az ellenzék a saját párton belül jelentkezik. A liberális, konzervatív és technokrata frakciók küzdelme, valamint a már ismert társadalmi problémahalmaz együttesen oda vezetett, hogy az Intézményes Forradalmi Párt lassan kénytelen volt föladni hatalmi monopóliumát. Az 1990-es években a mexikói választáson már az ellenzéknek is volt esélye a győzelemre. Az ellenzék hosszú menetelése – húsz év után – 2000-ben aratott sikert, amikor véglegesen leváltották az Intézményes Forradalmi Pártot.
Összességében ebből a példából érzékelhető, hogy egy hosszú ideig kormányzó pártra semmi sem jelent nagyobb veszélyt, mint ha nem képes megfelelni az állampolgárok élet- és jogbiztonság iránti – jogos – vágyának. Hiszen akkor fölteszik a kérdést: miért a hatalomkoncentráció, ha a párt nem képes a hatalom birtokában megtisztítani a pártot a korrupciótól, és nem képes szavatolni a polgárok jogait! A másik súlyos krízis a hübrisz: amikor egy párt vezetősége nem képes megkülönböztetni a tagság, vagy éppen vezére vágyait a közvélemény várakozásától. Ebből rossz döntések fakadnak, amelyek könnyen elvezetnek a társadalom ellenállásához.