A világnak ezen a táján a néző nem szereti, ha piszkálják. Azért vesz jegyet, hogy szórakozzon, sírjon, megrendüljön, de azonnal lefagy ültében, ha kigyullad körülötte a nézőtéri fény, és ha még interakcióra is sarkallják, akkor úgy tesz, mintha ott sem lenne. A világnak más tájain a nézők másképpen viselkednek.
Úgy vélik, hogy a pénzükért bármikor válhatnak részvevővé. Ha provokálják őket a színpadról, válaszolnak, még kiabálnak is, minden módon teret engednek a véleményüknek.
Ezen a tájon az állampolgár arra szocializálódik, hogy az összes érzékszervével egy erősen megvilágított felületen mozgó főszereplőt és a kíséretét kövesse, fogadja el, hogy minden, ami ott történik, az tőle független, ő legfeljebb csak elszenvedője és szemlélője lehet a történetnek, holott adó formájában tisztességesen megfizette a belépőjegyét. Az ilyen állampolgár nézőként is fegyelmezetten ül a helyén; ha megszólítják a színpadról, lesüti a szemét, mintha ott se lenne. Ha cselekvésre ösztökélik, zavartan áll föl, elvégre azért van ott, és azért mered a sötétből a megvilágított színpadra, hogy minden, ami ott történik, független legyen tőle, hiszen ő csak elszenvedője vagy szemlélője akar lenni a történetnek. A világnak ezen a táján a néző nem akar részvevő lenni. Ha véletlenül megért valamit a kivilágított színpadon történő eseményekből, hajlamos arra gondolni, hogy az bárkivel hamarabb megtörténhetne, mint ővele. A néző felismerése a legritkább esetben szól saját magáról.
A világnak ezen a táján ül a néző a Centrál Színházban, nézi a Network előadását, és azt hallgatja, hogy ha az alacsony nézettség miatt kirúgott showman élő adásban főbe lövi magát, hatalmas lesz a rating, és 50 százalékos a share. Nem érti, mik ezek, de azt érzi, hogy nem lehet kóser. Annál is inkább, mert a színpadon arról beszélnek, hogy a tévében hazudnak, manipulálnak, és mintha neki is lenne ilyen tapasztalata. Ahogy az előadás száguld a valószínű vég felé, úgy kap a néző egyre több mondatot arról, ami a saját napi élménye. Hiszen ő is tudja, hogy a dolgok rosszul állnak, magas az infláció, a politikusok lopnak és korruptak, a levegő szennyezett, hogy néhány emberé az ország, azoké, akik megvetik a kultúrát, a demokráciát, a szabadságot, és ha jobban belegondol, őt sem érdekli már semmi, csak az, hogy az otthonában nyugta legyen. Egyáltalán legyen otthona. Tehát egyetértően tapsol, amikor a főszereplő azt kiabálja, hogy „kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább!”
Ám ebben a pillanatban az előadás részeként hirtelen világos lesz a nézőtéren, és kiderül, hogy a néző onnantól kezdve a darabbéli tv-show közönsége, és a stage-managert játszó színész intésére először csak halkan – mert nem szereti, ha bevonják a játékba –, majd egyre hangosabban kiabálja, hogy jól, jól, JÓL érzi magát, aztán már azt is, hogy kurva dühös, és ezt nem tűri tovább.
Észre sem veszi, mikor válik a show részévé. Azt sem vette észre, hogy már régóta a show része.