Minden családnak megvannak a maga szokásai, amik jó esetben nem rigolyák vagy unalmas berögződések, hanem pajkos és olykor a változáshoz is alkalmazkodó könnyed rituálék, a napi életfolyamba itt-ott becsempészhető vidámabb hangulatjelek.
Unokaöcsémet altattam a minap, már nem az a ringatós-korú gyerek, lassan iskolába megy, s jófajta nevelésének köszönhetően semmiféle hiszti nincs és korábban sem volt az esti szakaszban. Ha megette a vajas kiflit, megitta a kakaót, s nézett még úgy tíz percet valamilyen meséből a tévén, gördülékenyen indul el a fürdőszoba felé, hogy húgával együtt megmerítkezzen a kádnyi meleg vízben, amit szerinte csak feleslegesen zavarnának meg a fürdőhabpamacsok. Hisz akkor nem látná, hová meríti bele a kis vödröt, hogy aztán a vizet ide-oda csűrölje, csorgassa, s a világoskék tengeralattjáró sziluettje is csak homályosan látszódna, azt meg ki szereti?
Így a szappanozás a legvégére marad, a fogmosás meg a legeslegvégére, onnantól már csak az aktuális mesekönyvet kell kiválasztani, és irány az ágy. Kis kanyarral persze, mert előbb a lila, a piros meg a sárga vitaminos gumicukrot hadrendbe kell állítani az ágy peremén, melléjük meg fél pohár vizet, vigyázva, nehogy lebillenjen, arra meg különösen, hogy le ne essen, „mert tudod, apa azt nagyon nem szeretné, ha belelépnék a talpammal, s akkor azonnal hozni kell a porszívót” – magyarázza a mutatóujját is felemelve.
Ha én vagyok az altatásban soros, sokat nem válogat a mesekönyvek között, rögtön valamelyik „Pettson és Findusz” történet kerül elő, hiszen tudja, hogy a kedvesen magának való, jámbor kalapos öregember és a fejét folyton csínytevésen törő, egy láda konzervborsóról elnevezett macskája bármely kalandja nemcsak neki, hanem nekem is szinte gyermeki élvezetet okoz.
Ám mivel kívülről fújjuk már együtt a a tűzijátékos, az eltűnős, a karácsonyos vagy épp a szülinapos sztorikat, s a képeket is ismerjük töviről-hegyire, sőt már a képekben elrejtett apró humormorzsákat is kiélveztük, kezdve a kalapból kikandikáló mukláktól az emberi tulajdonságokkal felruházott tyúkokig meg sítalpakon száguldó éjjeliszekrényig, ideje volt valami újjal, a legeslegelső, eddig csak átlapozott oldallal indítani a mesekönyvet. Ott, ahol a mű eredeti címe olvasható.
Nar Findus var liten och försvann – olvastam mély átéléssel az „Amikor Findusz kicsi volt és eltűnt” eredeti, svéd címét, s noha a klaviatúrámon nincs két pontocska az „a” fölött, azért az első szóban igyekeztem kiejtésben is megmutatni annak másságát, nem mintha tudnék svédül. Él ott barátnőm, két szót tanított meg nekem ezen a nyelven, hátha valaha hasznomra lesz, azt, hogy „pápaszemes kígyó”.
A gyerek gurgulázó nevetése, szilaj kacagása azonban arra késztetett, hogy felüssem a többi hasonló könyv elejét is, s elolvassam mindenütt a dallamos címeket. Lám, hogy ki tud tágulni a világ, még ha nem is értjük annak minden szavát