A híres bűnügyi regény, a Halál a Níluson (1937) vége felé Hercule Poirot a régészek munkájához hasonlítja a nyomozást. A belga mesterdetektív azt fejtegeti, hogy – akárcsak az archeológusnak – neki is aprólékosan meg kell tisztogatnia vizsgálódásának tárgyát, amíg a rárakódott rétegek alól végre kibukkan a színtiszta igazság. A párhuzam nem ad hoc, hiszen a szerző, Agatha Christie (1890–1976) valóban otthonosan mozgott az ásatásokon. Tavaszait és őszeit sokáig a Közel-Keleten töltötte, Egyiptomban, Szíriában vagy Irakban. Tudósok társaságában kutatott ókori emlékek után. „Természetesen izgatták az apró töredékek kínálta rejtvények, és volt tehetsége, hogy türelmesen összeillesztgesse a kirakós darabkáit” – mondta róla Charlotte Trümpler svájci archeológus.
Egyiptománia
A majdani világhírű író először húszéves hajadonként járt Egyiptomban. Agatha Mary Clarissa Miller – ez volt a leánykori neve – három hónapot töltött Kairóban, ahogyan angol úrilányhoz illett a gyarmatokon. Partikra volt hivatalos, táncolt, európai turistákkal ismerkedett, lovaspólót nézett és shoppingolt. Néha kirándult is, de az ókori világ csodáit, Luxort és Karnakot későbbre halasztotta. Önéletrajzában úgy fogalmaz, szerencsés, hogy nem siette el, mert ezek a rendkívüli élmények felnőttként, már érett fejjel „varázslatos hatással” voltak rá. Bizonyság erre első írói próbálkozása, a Snow Upon the Desert (Hó a sivatagban) című szerelmes történet, amelyre azonban, hiába az egzotikus helyszín, nem talált kiadót.
A fáraók világa iránti szenvedélyt a korszak régészeti szenzációja lobbantotta lángra benne. A zseniális autodidakta, Howard Carter éppen akkortájt ásta elő Tutanhamon érintetlen sírját, a benne rejlő, páratlan értékű műkincsekkel együtt (1922). A felfedezés hatására „egyiptománia” lett úrrá a nyugati kultúrában. A divat indíthatta az időközben befutott írónőt arra, hogy ebbe a díszletbe helyezze egyik korai Poirot-történetét, Az egyiptomi sír babonája címmel (1923). Említésre érdemes egy későbbi műve is, az És eljő a halál (1944), tudniillik ez az egyetlen Agatha Christie-regény, amely nem a huszadik században játszódik, hanem négyezer évvel korábban, Ó-Egyiptomban. Hősei kivételesen – Poirot helyett – Imhotep főpap, új ágyasa és az intrikáló család. Persze ők is gyilkos után nyomoznak.
Mezopotámiai mámor
Legközelebb 1928 őszén látogatott a Közel-Keletre, nyomban azután, hogy elvált első férjétől, Archibald Christie ezredestől (1889–1962). Felejteni akart, messze maga mögött hagyni tönkrement házasságát. A karibi szigetekre készült, de indulás előtt hirtelen meggondolta magát, és egy ismerőse tanácsára – last-minute – inkább Bagdadot választotta. A döntés már azelőtt bevált, hogy odaért volna, ugyanis a vasúti kocsiban, Isztambul felé zötykölődve eszébe jutott, írhatna egy vonaton játszódó krimit. Ebből az ötletből született a Gyilkosság az Orient expresszen (1933). Irakban találkozott a British Museum megbízásából dolgozó, neves angol régészházaspárral, Leonard és Katharine Woolley-val.
Munkájuk lenyűgözte az írónőt. Elbűvölően romantikusnak találta, ahogy aranyosan csillogó tárgyakat hoznak a felszínre. Beleszeretett Ur városába, a mezopotámiai civilizáció bölcsőjébe. Ám ez még csak a kezdet volt, ami a romantikát és szerelmet illeti. A következő ásatási szezonban Woolleyék bemutatták neki ifjú asszisztensüket, Max Mallowant (1904–78). A fiatalember még huszonöt éves sem volt, az asszony már a negyvenhez közeledett, amikor közös kalandok hevében összejöttek. A korkülönbség nem lehetett akadály, hamarosan megtartották esküvőjüket (1930). Kiváló párosnak bizonyultak. A második világháború kitöréséig bevett rutin szerint osztották be idejüket. A nyarat Angliában töltötték, tavasszal és ősszel az asszony elkísérte férjét az aktuális közel-keleti ásatásra, télen utazgattak.
Mallowanné munkában
Agatha olyan lelkesen és aktívan régészkedett, hogy a tudós környezetben hamar bele is tanult. Voltak saját elképzelései, alkalmanként nem félt ellentmondani férfiaknak sem. Meglepő szakmai újítása volt az ősi asszír fővárosban, Nimrudban, hogy arckrémmel tisztított elefántcsont-leleteket. Örömmel fotózott, katalogizált, aranyat ért a szervezőmunkája. Mindennek a tetejébe gyakran ő pénzelte az expedíciót, könyveinek honoráriumából. Délutánonként a férjének segített, délelőtt írt. Életrajzírója, Laura Thompson szerint menedékre talált a hírnévvel járó angliai társadalmi elvárások elől. „Nem akart egyfolytában Agatha Christie lenni. Így az év egy nagy részében távol maradhatott mindettől, és egyszerűen Mrs. Mallowan lehetett.”
A „mesés Kelet” egyszerre volt kikapcsolódás és inspiráció a munkához. Az iraki élmények hozadéka egy másik klasszikus, a Gyilkosság Mezopotámiában (1936), amelyben archeológus az áldozat, és Poirot az ásatásokon vadászik a tettesre. Néha azért pihenni is próbált a Mallowan házaspár. Az egyik télen nílusi utazásra fizettek be a Sudan nevű gőzösön, amely eredetileg az egyiptomi királyi családé volt, csak akkortájt alakították át bérhajóvá (egyébként mindmáig üzemel – A szerk.). Mondanunk sem kell, az írónőnek a fedélzeten egyből az ugrott be, hogy a luxushajó bűncselekmény-helyszínnek van olyan jó, mint az Orient expressz. Pár év múlva Asszuánban, a hatalmas folyóra néző szállodai szobájában írta meg következő, talán leghíresebbé váló krimijét.
A Halál a Níluson vérbeli Poirot-történet, van benne szerelmi háromszög, és a zárt térben a lehetséges tettesek köre behatárolt. Mindenki gyanús a nászútján megölt fiatalasszony ügyében, mindenkinek van indítéka a gyilkosságra. Ugyanakkor Meilan Solly a Smithsonian magazinban közölt tanulmányában megjegyzi: ez a regény egy kicsit mégis más. Gazdagabb leírásokban, mint a szerző legtöbb krimije, olyan kis részletekről számol be, mint a karosszékek skarlátvörös huzata. Bővelkedik önéletrajzi elemekben. Nyilvánvaló öniróniát is rejt: Poirot ugyanis szabadságra megy Egyiptomba, de végül ott is csak nyomoz. E tekintetben pedig megalkotójára emlékeztet, aki szintén képtelen volt leállni a munkával: még ugyanabban az évben, amikor a híres krimi megjelent, Agatha Christie írt egy ókorban játszódó történelmi drámát is, Akhnaton címmel.
Szépséghibás sztárparádé
Az év egyik nagy hollywoodi dobásaként harangozták be a Halál a Níluson legújabb, 90 millió dolláros költségvetésű megfilmesítését. A szereposztás valóságos sztárparádé, az amerikai filmipar aktuálisan legfelkapottabb színészeivel. Poirot ezúttal is Kenneth Branagh, akárcsak egy korábbi Christie-klasszikus, a Gyilkosság az Orient expresszen feldolgozásában (2017), egy személyben ő a rendező is. Partnerei között van Annette Bening (Amerikai szépség) és a standupos Russell Brand. Eddig nincs is vita.
Annál kínosabban mutat a stáblistán Armie Hammer neve (Simon Doyle). Már dobozban volt a film 2020 végén, amikor az amerikai színészt többen szadoszexuális erőszakkal vádolták meg. A súlyos alkohol- és drogfüggőséggel is küszködő sztárt kivágni már nem lehetett, és az sem volt megvalósítható alternatíva, hogy jeleneteit újraforgassák valaki mással. A gyártó Disney több mint egy éven keresztül halogatta a premiert, és végül azt a felemás megoldást választotta, hogy a botrányhőst megtűri ugyan a filmben, viszont jóformán teljesen kihagyta a reklámkampányból.
Abszurd viták kereszttüzébe került az áldozatot játszó Gal Gadot (Halálos iramban, Wonder Woman) is, pedig az izraeli színésznő egyetlen „vétke”, hogy sorkötelesként szolgált hazája hadseregében. Két arab országban, Libanonban és Kuvaitban ennyi és elég volt ahhoz, hogy betiltsák miatta a filmet. A mostani a Halál a Níluson harmadik nagyszabású filmváltozata 1978 és 2004 után. Már az előzetesből is kiderül, hogy képileg nagyon erős. A forgatókönyvben elrejtett apró változtatások tartogatnak meglepetést az Agatha Christie-rajongóknak is, akik természetesen már előre tudják, ki a gyilkos.
66
bűnügyi regényt, 14 kötetre való rövid történetet és 20 színdarabot írt Agatha Christie. A Guiness Rekordok Könyve szerint műveiből összesen több mint kétmilliárd (!) példány kelt el világszerte, ezzel minden idők legtöbbet olvasott szerzője, megelőzve Shakespeare-t és Lev Tolsztojt.
