Hol a jogállam mostanában? Hát a pálinkafőzés szabadságában. A pálinka előtt ugyanis mindenki egyenlő korra, nemre, fajra való tekintet nélkül: az alkohol nem válogat. Persze ne felejtsük a szabad disznóvágás jogát se. Hogy is mondta Kövér doktor? Április 3-án nem kevesebbről kell döntenie a magyarságnak, minthogy „sonka, csülök, kolbász, vagy lisztkukac, tücsök és sáska”. A pálinkaivás és a csülökevés legalább annyira a történeti alkotmányunk vívmányai közé tartozik, mint Szent István intelmei – ha nem még inkább. És ne hallgassunk az időnként felbukkanó begombázott szakértőkre: magyar zsírt magyar szesszel kell feloldani. Nemzeti karakterünk elidegeníthetetlen része ez.
Ha valaki, hát Ady pontosan ráérzett a magyar néplélek eme tulajdonságára, sőt, jó száz évvel ezelőtt meg is írta a maga „alkohológiai” nemzetkarakterológiáját. Igaz ugyan, hogy egy „kis példányszámú zsidó lapocskában” közölte idevágó gondolatait, de azért ott is érezték a fontosságát. A magyar Pimodán című esszéje a Nyugat első, 1908-as évfolyamának legelső számában jelent meg: „A vallomások, amiket itt meg akarok kezdeni, nagyon furcsák, nagyon szokatlanok, s Magyarországon, ahol abból élünk, hogy hazudunk egymásnak, példátlanok is. Én a magyar Pimodánról akarok írni most, arról a kényszerről, mely a tatáros, turkos magyarokat, ha magyarok s egy kicsit zsenik, beleviszi az ivásba. A francia Pimodán egy korszakban a kétségbeesett s magukat koruktól erőnek-erejével elválasztó íróknak és művészeknek felejtő helye volt. Egy hotel, melynek titkos helyiségében a szent Ópiumtól nyerték az enyhülést azok, akiket Párizs, a világ, az élet megcsömörlesztett, s akik valamivel többnek hitték magukat, mint az akkor már alaposan kikezdett keresztyén és másféle Isten. Vendégképpen, elég ideig s Gautier sugalmazására idejárt Baudelaire is, sőt eljött kíváncsiságból az a nem kisebb nevű ember, aki ma: Balzac ”
Ám szemben a nyugati, „mesterséges mennyországokat” kereső dekadensekkel, a magyar idegrendszer szeszt kíván:
„A magyar fajtában öntudatlanul és rettenetesen él egy átok sejtése, azé a kielégülhetetlenségé, mely a féllelkek átka. (...) Mindaz, ami ezer éven át történt velünk, s amit szeretnénk a sorsharag számlájára írni, amit szépítgetünk s mártír-aureolával ékesítünk, a mi tökéletlenségünk bűne, következménye egyszerűen. A művész, aki egy kicsit zseni és magyar, természetesen ezer métermázsával súlyosabb teherként cipeli lelkén az átkot. S megint magyar oka van annak, hogy nem hasist eszik hozzá, ami magasabb, finomabb idegrendszerek mérge, de kényszerűen és stílusosan boros kupát fog vagy pálinkás butykost.”
Így tett már Tinódi, Balassi, Csokonai, Katona József, Jókai – hogy csak az Ady által legfontosabbnak tartott elődeit soroljam –: ittak, hogy írhassanak. Sőt, a Tas Péter álnevet magára öltő Ady még Adyt is idéz, az Áldomás című versét: „S kik rátermettek messiási sorsra, /
Belefúltak mámorba, alkoholba.” Mi tehát a magyar karakter Ady szerint? „Egy géniusz, mely csak akkor ismer magára, ha részeg”.