Utálom az egészet! - kiabálta a 17 éves lány. Akkor és ott nyilván komolyan gondolta, hogy gyűlöli az egész világot. Szokott ez így lenni a kamaszoknál. Alexandra Trusova korához illő daccal reagált arra, hogy „csak” ezüstöt nyert Pekingben.
Fiatalabb honfitársa, Kamila Valijeva is épp úgy reagált a kudarcra, ahogy egy 15 éves: elsírta magát. Szülei, edzői és sportvezetői elég érettnek tartották ahhoz, hogy olimpiai versenyző legyen, igaz, ahhoz nem, hogy tudja, amit egy óvodásnak is tudnia kell: a nagypapa gyógyszeréhez nem nyúlhat. A sportrajongók azt is gondolhatták volna, hogy egy tinilánynak inkább a matekdolgozat eredménye, az épp undok barátnő, vagy egy bimbózó szerelem miatt kellene izgulnia, ám ehelyett ámulva nézték a fekete-vörös farsangi jelmezbe - bocs: kűrruhába – bújtatott korcsolyazsenit, aki szenzációsan ugrotta a négyfordulatosokat a rövidprogramban. A doppingvád ellenére is tovább versenyző Valijeva azután a szabadprogramban hibázott, és sírva hagyta el a jeget. Elmosódott sminkkel teli arcát vörös kesztyűs kezébe temetve keresett, de nem talált vigaszt annál, aki ott és akkor a legközelebb volt hozzá: az edzőjénél.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke megbeszéléseket kezdeményez. Az orosz miniszterelnök-helyettes viszont megvédte a két éve a nemzetközi korcsolyázó szövetség által az év edzőjének választott trénert: „Az olimpia a professzionális sportvilág csúcsa, és minden olimpikon a nemzete álmait és vágyait próbálja megvalósítani.”
Talán nem ok nélküli a félelem, hogy ha a korcsolyazseni szervezetében nem találnak tiltott szerre utaló nyomokat, és ha mosolyogva győz, ma csak a csodálat hangjai hallatszanának.
De a doppingvád és a könnyek megtették a hatásukat: Kamila Valijeva nem a négyfordulatos ugrásaival, kecses mozdulataival és törékeny lényével ír sporttörténelmet.
Hanem azzal, hogy végre legalább beszélnek arról, amiről már nagyon régóta kellett volna. Hogy nincs az a nemzeti álom és vágy, amit gyerekmunkával kellene megvalósítani.