Amilyen a ma oktatása, olyan lesz a holnap gazdasága: mert az, aki ma lemarad az oktatásban, az holnap le fog maradni a gazdasági versenyben is. Annak ellenére, hogy a félállami, haveri kapitalizmusban, 2010-2020 között a gazdaság 30 százalékkal, a foglalkoztatottak száma 735 ezer fővel növekedett, a munkanélküliség 11,3 százalékról 3,5 százalékra, az ifjúsági munkanélküliség pedig 26,4 százalékról 11,4 százalékra csökkent, mindez a közepes fejlettség csapdájában, egy zsákutcás, monokulturális, összeszerelő iparra épülő gazdasági modellben valósult meg.
Ez a felzárkózási stratégia a szteroidokkal felpumpált gazdasági növekedésre épült, amelyben döntő szerepet játszott a foglalkoztatottság mennyiségi növelése, a forint 37 százalékos leértékelése és a 40 milliárd eurót (a GDP 4 százalékát) kitevő EU-s támogatás. Mivel a munkaerő utánpótlás kimerült, az uniós pénzeső csökkenő és bizonytalan pályára állt, az alacsony hozzáadott értéket előállító gazdaság és a humántőke leépülése miatt feléltük a jövőnket, ami végső soron a növekedés megtöréséhez és a versenyképesség további romlásához vezethet. Amíg Magyarország 2010-2020 között saját uniós szintjén 10 százalékos, addig Románia 18 százalékos, Észtország pedig 20 százalékos felzárkózási eredményt produkált. A WEF éves riportjai szerint 2001-2019 között a versenyképességünk a 28. helyről a 47. helyre zuhant vissza, de 2018-ban az oktatásunk versenyképessége a készségek és képességek tekintetében a 78. helyen volt. A tökéletesnek hirdetett szakoktatásunk 39 európai ország mezőnyében 2021-ben a 36. helyet szerezte meg.
2010 óta megtörtént az oktatási, szakképzési rendszer lebutítása és kivéreztetése, amit bizonyít, hogy 2009-2018 között a PISA felméréseken a funkcionális analfabéták aránya 18,8 százalékról 25,7 százalékra növekedett. Az oktatásra fordított költségvetési kiadások 2003-2020 között a GDP 5,7 százalékáról 3,8 százalékra csökkentek. Csak a szakképzés területén 2011-2016 között 40 százalékos forráskivonás történt. 2009-2018 között a természettudomány és a szövegértés területén kétharmad évnyi, matematikából egyharmad évnyi tudásvesztést könyvelhettek el a magyar 15 éves fiatalok. A szakiskolában/szakközépiskolában tanulók 3 évnyi tudásanyaggal vannak lemaradva a gimnáziumi társaikhoz képest.
Minden évben 25 ezer gyengén teljesítő, funkcionális analfabéta fiatal kerül ki az általános iskolákból. A 18-24 év közötti korai iskolaelhagyók száma 2010-hez képest 2020-ra 10,8 százalékról 12,1 százalékra növekedett (Lengyelországban és Szlovéniában 5 százalék, Csehországban 7 százalék), ami azt jelenti, hogy ebben a korosztályban 95 ezer olyan fiatal van, akinek legfeljebb 8 osztályos végzettsége van. Ezen belül a roma fiatalok aránya 65 százalék.
A tankötelezettségi korhatár leengedésének következtében a 17-18 évesek iskolába járási szintje drasztikusan csökkent, a 2011-es 98 százalékról 2016-ra 85 százalékra zuhant. Ennek mentén 2010-2019 között duplájára, 3-ról 6 százalékra nőtt a 17-18 éves inaktív fiatalok aránya; ezen belül a roma fiatalok 40 százalékot tettek ki, de megugrott a 18 éven aluli, iskolába nem járó leányanyák aránya is. A 19-24 éveseknek csak 61,5 százaléka rendelkezik érettségivel (Finnországban, Japánban 90 százalék).
A jó iskolarendszer megteremtésének origója a jó tanár. Ha a nemzet napszámosainak társadalmi megbecsültségét nézzük, akkor az OECD országok között az egyik legrosszabbul teljesítő állam lettünk, mivel csak Costa Ricában és Brazíliában alacsonyabb a tanárok fizetése. Amíg az OECD országokban a pedagógusok a diplomás átlagbér 90 százalékát keresik, addig nálunk ez csak 60 százalék körül mozog. De a román pedagógus átlagfizetésekkel összevetve a magyar tanárok közel 30 ezer forinttal kevesebb havi munkabért kapnak.
A jelenlegi 364 ezer forintos magyar pedagógus átlagfizetést meg kellene duplázni ahhoz, hogy elérje az OECD országok átlagát. Álságos a pedagógusok legutóbbi 10 százalékos pótlékemelése is, mivel ennek nagyobb része a garantált bérminimum alatt lévők felzárkóztatására ment el. Ahol nincs az iskolákban elegendő matematika-, fizika-, kémia-, informatika- és angoltanár, ott az oktatás a gyermekmegőrzés színvonalára süllyed le. Magyarországon egyre kevesebben választják a tanári pályát, természettudományos tantárgyakból egyenesen katasztrofális a helyzet. De a fenti okok miatt a pedagógus pályára jelentkezők közötti merítési bázis szegényes. Finnországban a legkiválóbbak mennek a pályára, és nem ritka a nyolcszoros túljelentkezés sem.
Mivel 2010 után az oktatás területén történt a legnagyobb pusztítás, ezért itt kell a legnagyobb átalakításokat végezni. De az oktatási rendszer újraépítése rendszerszintű áttekintőképességet igényel. Ne gondoljuk azt, hogy ha létrehozunk egy egységes oktatási minisztériumot, azzal egy csapásra minden problémát meg fogunk oldani. Ezt a kérdést a feje tetejéről a talpára kell állítani: azt kell meghatározni, hogy milyen szakmai-tartalmi átalakításokat kell elvégezni, és ehhez kell rendelni a leghatékonyabb miniszteriális felállást. Amennyiben az oktatási alrendszerek közötti szinergia, az átjárhatóság és az integráltság megteremtése a fő prioritás, akkor van értelme egységes oktatási minisztérium létrehozásának. Se akkor nem külön közoktatási, szakképzési és felsőoktatási politikára, szakpolitikai programokra lesz szükség, hanem egy komplex oktatási szakpolitikai stratégia és az ezt kodifikáló kerettörvény elkészítését kell napirendre tűzni.
De számba kell venni, hogy ennek kockázatai is vannak, mert egy ilyen portfólióban óhatatlanul a tanügyigazgatási megközelítések válnak meghatározóvá, és háttérbe szorulhat a tudásalapú gazdaság megteremtéséhez nélkülözhetetlen munkaerőpiaci skillek, kompetenciák és tanulási kimenetek beépítése a tartalomszabályozásba. Vagy itt van a tankötelezettségi korhatár visszaállítása 18 évre. A tisztán látás érdekében azt is tudni kell, hogy 1998-2010 között is 18 év volt a korhatár, de annak bevezetésébe a jó célok ellenére olyan gyártáshibák kerültek, amelyek hivatkozási alapot szolgáltattak a tankötelezettségi korhatár 2010 utáni leszállításához. Például nem az általános iskolai képzést erősítették meg, hanem a szegregált szakiskolai képzésbe tolták be a 9-10. osztályt, aminek következtében romlott a tanulók alapkészsége, nőtt a tanulás iránti érdektelenség, és érzékelhető volt a teljesítménynélküliség.
Tehát hiába nőtt a tankötelezettség időtartama, ennek ellenére csökkent a szakiskolai tanulók tudásszintje. Mivel a szakiskolákat kisgimnáziummá akarták átalakítani, ezt a pedagógiai-módszertani kultúra gyengesége miatt a tanulók kudarcélmények sorozataként élték meg. Ezért ennek következtében 33-39 százalékra nőtt a lemorzsolódás, és ez ennek az intézménytípusnak a pedagógiai elfekvő jellegét erősítette. Többek között ezért sem szabad visszakanyarodni a 2010 előtti rossz gyakorlatokhoz. Hiba volt, hogy a tankötelezettség felemelését nem kötötték össze az iskolai végzettség megszerzésével. Ennek következtében nagyon sok túlkoros, motiválatlan tanuló 18 éves korban szakmunkásvégzettség nélkül került ki a rendszerből.
A fenti kihívásoknak való sikeres megfelelés szempontjából szűk keresztmetszetet érzékelek, mivel egy oktatási minisztérium felépítéséhez komprehenzív elméleti és gyakorlati kompetenciákra, széles spektrumú vezetési tapasztalatra lesz szükség. Nem jó tanácsadó a bezárkózás és a szekértáborszerű mentalitás. Nem kell félni a szélesebb körű tudásmegosztástól, a másként gondolkodók véleményének meghallgatásától, a szakmai teljesítmények versenyétől és a pártkeretekből történő kimozdulástól sem, mert ha valahol, akkor itt lesz a legnagyobb szükség a ciklusokon átívelő konszenzusteremtésre. Ehhez egy versenyképesebb, attraktívabb vízióra és az ezt megvalósító hiteles, tudásalapú oktatásirányítási rendszer prezentálására lesz szükség.