Az akarat diadala

Berek Kati ma öt éve halt meg. Annyira szegény családból származott, hogy a makói árvaházban nőtt fel, de a Nemzet Színészévé vált. Nyolc évesen már játszott a Szegedi Nemzeti Színházban. Tartottak egy válogatást, szükség volt énekelni, táncolni tudó gyerekekre, és láttak benne fantáziát. Sokáig mégsem merte megmondani, hogy egy élete, egy halála, színész akar lenni. Félt, hogy kicsúfolják, ezért azt füllentette, cipőfelsőrész készítéssel szeretne foglalkozni. Kurva!, kurva!, kurva!, kiabálta utána a mamája, amikor 16 évesen Budapesten beköltözött az azóta legendássá lett Horváth Mihály Kollégiumba, és ekkor már tudható volt, hogy minek készül. Ezt az anyja képtelen volt elfogadni, nem tartotta tisztességes foglalkozásnak, tán foglalkozásnak sem nagyon. Erre mondják, hogy innen szép győzni, és Berek hosszútávon győzött. A népi kollégisták nemzedéke az övé, azoké az alulról jötteké, akiknek túl nagyot kellett ugraniuk ahhoz, hogy megkapaszkodjanak, miközben bizonyos mértékig káder gyerekeknek számítottak. Ez gyakran törésekhez, tragikus sorsokhoz is vezetett, amilyen például az üstökösként induló, villámgyorsan a fellegekbe repített Soós Imréé volt, akinek felmondták a szolgálatot az idegei, és 27 évesen öngyilkos lett. De Berek, ahogy az osztálytársa, Psota Irén is, szívós volt, tombolt benne a bizonyítási kényszer, a tettvággyal párosuló közlésvágy, amihez elképesztő munkabírás is társult. Nem volt elég számára a Nemzeti Színház, szavalóestjeivel járta az országot, nagy elánnal mondott például József Attilát, Nagy Lászlót, hittel akarta megváltani a világot, az országot, az embereket, így aztán olyan munkásszállásokon is „tukmálta” a kultúrát, ahol a fáradt melósok nem feltétlenül erre voltak kíváncsiak.

Az amatőr és profi színházi törekvéseket egyaránt magába olvasztó 25. Színház egyik kiötlője és alapító tagja. Nagy buzgalmukban olyan helyekre is jártak tájolni, ahol még soha nem láttak színházat. Ezekből az alkalmakból gyönyörűséges esték, találkozások is létrejöttek, naivitással társuló mozgalmár tettvágyuk sokszor táptalajra talált. Ebben a kis színházban rendezte meg Gyurkó László Cervantes átiratát, A búsképű lovag – Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörűszép halála című darabját. A címszerepben tényleg csoda szépen ott csillogott Jordán Tamás szemeiben, ahogy a hű fegyverhordozóját adó Zala Márkéban is, a világjobbító fantaszták hite és elszántsága. Jordán ezzel a hévvel több helyütt nagyszerű színházcsinálóvá vált, a pazar tehetségű Zala Márk előbb skizofrén lett, majd 36 esztendősen önkezével vetett véget az életének.

Berek vasakarattal bírta a gyűrődést. Amikor már mellőzték a Nemzetiben nyugdíj előtt, mert váltani, Győrbe szerződni, ahol eljátszotta például Az ember tragédiájában Lucifert. Alig mozgott, de tekintete félelmetes volt, jelenléte karizmatikus, ebbe a szerepbe bele tudta adni minden fájdalmát, keserűségét, jócskán felgyülemlett kételyét. Trabantjával rendszeresen ingázott Budapest és Győr között. Agyonterhelte magát. Az első figyelmeztető jel egy infarktus volt, aztán a hatvanas évei elején jött a galád hirtelenséggel támadó agyvérzés. Éppen eljátszotta egyik nagy álmát, Kecskeméten Orbánné volt a Macskajátékban, és Egerbe készült, hogy Az öreg hölgy látogatásának címszereplője lehessen. De ez már soha nem adatott meg neki. Megbénult a jobboldala, ő, az igencsak szép beszédű, dadogva, kásásan motyogott. Azt jósolták neki az orvosok, hogy nem tud majd kiszállni a tolószékből. De elhatározta, hogy fél év múlva beszél, jár, és bizonyos idő után saját felelősségére hazament a kórházból. Elképesztő, mit csinált végig. Többször nála járva, láttam ebből egy s mást. Kezdetben nem is látott, ezért először csak néhány betűt tudott elolvasni, majd fokozatosan napi két óra hangos olvasás lett a penzuma, hogy újra megfelelően tudja formálni a szavakat. Ehhez napi két óra torna is társult. És számomra a legelképesztőbb, önkínzással felérő gyakorlat az volt, hogy az ötödik emeleti lakásából lelépcsőzött a földszintre, majd fölment, ez kezdetben oda-vissza másfél óra hosszat tartott. Közben megtanulta bal kézzel kezelni a számítógépet. És bár kérette magát, de azért több produkcióba is visszacsábítható volt a színpadra, mert bizonyítani akart, hogy megállja a helyét.

Az Új Színházban, a Vérnászban, Novák Eszter rendezésében ugyan bottal járt, de már megszólalt. Aztán a Merlinbe is elcsábították, majd az új Nemzeti nyitóelőadásában, Az ember tragédiájában ő volt a Föld szelleme. Agyvérzés utáni első szerepében, A szentek kútja előadásában, Cserje Zsuzsa rendező szeretetteljes, kitartó hívószavára, az Esztergomi Várszínházba ment újra fellépni. Hátborzongató és ugyanakkor gyönyörű volt, amit csinált. Néma koldusasszonyként – Cserje direkt neki írta a darabban nem létező szerepet –, a korlátba kapaszkodva, oldalazva araszolt lefelé a lépcsőn, és látszott rajta, hogy valamennyi mozdulat iszonyúan fáj neki. Maga volt a megtestesült fájdalom és kisemmizettség, aki minden nyomora mellett sem hajlandó megadni magát a sorsnak, roppant akaraterővel, bár iszonyú szenvedések árán, de talpon maradt. Szándéka ellenére lejátszott mindenkit, ha színpadon volt, csak rá lehetett figyelni, mert annyira erőteljes, valódi, karizmatikus volt a létezése, igazi gyötrődéseit is belesűrítette a figurába. A legnagyobb erőpróbát a betegsége után minden bizonnyal a kétszereplős A nénikém meg én előadása jelentette számára a Thália stúdiójában. Másfél órát volt egyfolytában a színen. Morris Panych darabjában otthon betegen fekvő, Grace nevű, már-már haldokló öregasszonyt alakított, akihez betoppan az unokaöccse, és csaknem ráparancsol, hogy írja meg a végrendeletét, hagyjon rá mindent. Ridegen nézik egymást. Semmi közük a másikhoz. Átvitt értelemben olyan hideg a szoba, mint egy jégverem. Aztán olvadni kezd a jég, szóba elegyednek. Berek megmutatja a csaknem nullpontról, a teljes reménytelenségből szívós akarattal való felépülés folyamatát. Végül annyira összemelegednek, hogy azt tervezik, közösen elutaznak valahová.

Mielőtt rátört a betegség, éppen egy görögországi út előtt állt. Miután már nem játszott, nem utazgatott, de szeretett színházba járni, nézni például a fiatal kollégákat. A sokba kerülő rendszeres gyógykezelése miatt nem mindig volt pénze taxira. Amikor a Nemzet Színésze lett, ami havi apanázzsal is jár, kaján iróniával mondta, és hozzá nagyzoló karmozdulatot is tett, jelezve, hogy ő immár Krőzus, akkor hív taxit, amikor csak akar.

Kissé férfiasan kemény, de elérzékenyülésre is könnyen hajlamos, jellegzetes, nagy színésznő volt.