Rajnai Richárd médiapedagógus, médiakutató felidézte lapunknak, hogy a kilencvenes években még volt színvonalas, brit mintára működő médiaoktatásunk, amit a 2010-es évekre teljesen leépítettek. Mára csak a gimnáziumokban választható féléves képzésként, tehát eleve túl kevés gyerek számára elérhető. Persze az uniós irányelvek miatt muszáj ezzel foglalkozni, de a médiatudatosságra nevelés szinte csak úgy jelenik meg, hogy például erkölcstan- és etikaórán megbeszélnek egy médiával kapcsolatos problémát. A médiaértést pedig többnyire olyan tanárok tanítják, akiknek nincs róla több tudásuk, mint bármelyik laikusnak. „Még 2019-ben volt erről egy reprezentatív kutatásunk, amiben azt kérdeztük tanároktól, szerintük mi a médiaműveltség. Nehezen tudták definiálni, és a legtöbben olyan témákra gondoltak, amiktől a leginkább ők maguk féltek. Jellemző válasz volt például, hogy a fiatalokban ki kell alakítani egyfajta védekező mechanizmust a hamis vagy álhírekkel szemben. Ez igaz, de arra alig gondoltak a megkérdezettek, hogy a médiahasználat nem egyenlő a passzív befogadással, még kevesebben értelmezték élményekkel teli közösségi tevékenységként. Nem csoda, hogy a média többnyire mumusként jelenik meg az oktatásban, nem pedig lehetőségként – magyarázza a médiakutató.
– A diákok mindennapi tapasztalata nem ér össze azzal, amit a közoktatás közvetít: számukra magától értetődő, hogy a világ mediatizált, a különféle alkalmazásokból, akár még a TikTokból is sokat tanulhatnak, és nem csak veszélyes emberekkel ismerkedhetnek meg az interneten, hanem barátokat is szerezhetnek. Akár az angoltudásukat is fejleszthetik a közösségi játékokban és a csetoldalakon.” Friss hazai kutatás szerint az internetes zaklatást, amitől sokan joggal féltik a gyerekeket, a legritkább esetben követik el vadidegenek. Az online és az offline világ a gyerekek számára ebben sem különül el egymástól. Többnyire inkább osztálytársaktól, ismerősöktől érkezik a fenyegetés, a bullying, aminek van egy „online csápja”.
Szegénység a médiahasználatban
A szülők médiahasználata is hatással van a gyerekekre, ebben már óriásiak az egyenlőtlenségek Magyarországon. „A középosztálybeli családokban, ahol többnyire mindenkinek van saját digitális eszköze, adott a szélessávú internet, sokkal felkészültebbek a gyerekek, mert beleszocializálódnak a médiahasználatba. A médiaszegény háztartásokban élő családokra – kutattunk erről szegregátumokban is – az a jellemző, hogy van öt-hat gyerek, egy családban egy-két mobiltelefon feltöltőkártyás internettel, a szülő facebookozik és néha álláshirdetéseket böngész. Legfeljebb tévéműsorokat néznek, nem olvasnak sajtót. Ezekben a családokban a gyerekek nem tanulnak meg a digitális térben, így az életben sem tájékozódni. Főként az angolszász médiakutatásban terjedt el az a nézet, hogy aki nem tud a mediatizált társadalmi diskurzusban részt venni, az a demokratikus intézményrendszeréből is ki fog szorulni.
Az iskoláknak kellene ezt kompenzálni, azaz ott lenne lehetőség a médiahasználat egyenlőtlenségeinek csökkentésére. Ehhez képest XIX. századi szellemiségben próbálják korlátozni, szabályozni a hozzáférést, kezdve azzal, hogy tanítás idejére beszedik a mobilokat. A média világa színes, fragmentált, első pillantásra nehezen tűnik beépíthetőnek az oktatási környezetbe, tehát inkább tiltják. Pedig ezt a diákok könnyen kijátsszák, például két telefonnal mennek iskolába, az egyiket beadják, és a másikon a szünetben, a mosdóban neteznek. Vagy megemlíthetjük a Wikipédiát, amit sok tanár megbízhatatlan forrásnak tekint és tiltani próbál. A gyerekek persze használják. Ha ugyanezek a tanárok megpróbálnának a tanítványaikkal közösen létrehozni egy Wikipédia-oldalt, már nem biztos, hogy ugyanígy gondolnák, hiszen nagyon sok kompetenciát kellene hozzá mozgósítani” – mutat rá a médiakutató egy egyszerű megoldásra.
A totális ellenőrzés illúziója
A tantermen kívüli digitális oktatás hosszú hónapjai alatt az állami fenntartású iskolákban az eKréta-rendszer használatát próbálták erőltetni a tankerületek. A lassú, körülményes, ezer sebből vérző állami szoftverrel szenvedett tanár, diák és szülő. Eközben a piacon egy sor olyan alkalmazást tudtak volna elérni az iskolák, amelyek mögött globális szoftvercégek hatalmas fejlesztési kapacitása és sok millió felhasználó tapasztalata állt. Az oktatásirányítás nem segített az iskoláknak, inkább megkísérelte ellenőrzése alá vonni a digitális oktatást. A médiakutató szerint könnyű belátni, hogy a piaci szereplők által kínált különféle megoldások használata során szerzett tudás és tapasztalat a későbbiekben (az iskola világán túl) sokkal jobban hasznosítható, mint az eKréta-rendszer használata során megélt kudarcok.
Az oktatás mediatizációja nemcsak a tantárgyak (például a történelem és a földrajz) összekapcsolásának lehetőségét teremti meg, hanem azt is, hogy a diákok mindennapi tapasztalatára jobban reflektáljon az iskola. Például a gyerekeket érdekli, hogyan kereshet pénzt egy hozzájuk hasonló tini a tartalomgyártással. Ezzel sokan meg is próbálkoznak, és sok kudarc éri őket, erről is lehetne beszélgetni velük. De akár az orosz–ukrán konfliktusról is, amely a média szerepének megértése nélkül nehezen értelmezhető. „A késő modernitásban a világnak nem csak egyfajta olvasata van, ezt a bonyolultságot, a világ komplexitását a fiatalok is szeretnék megérteni. Úgy tűnik, hogy a válaszokat nem a hírműsorokból várják, mert jellemzően csak azokban a családokban követik ezeket, ahol intenzív az ilyen jellegű otthoni diskurzus. A játékok, a sorozatok, a szórakoztató tartalmak is nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a gyerekek megértsék mindazt, ami az országukban vagy a tágabb világban történik. Ehhez azonban arra van szükség, hogy a tapasztalataikról értő módon beszéljenek velük, mert a médiahasználat az egyénre és a közösségre is visszaható morális következményekkel jár” – magyarázza Rajnai.
Elkerülő műveletek
Régóta ismert jelenség, hogy a gyerekek nem szeretnek a szüleikkel azonos felületen jelen lenni, ezért is kerülik a Facebookot, és miután az Instagramot bekebelezte Zuckerberg cége, onnan is átmentek a TikTokra, ahol már tényleg nem látják őket a szülők, sem a tanárok. Persze a politika ide is benyomult, de Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő TikTok-videói a médiakutató szerint nem a 13 éveseket fogják megszólítani. Ha manipulatívnak érzik, inkább otthagyják azt a platformot is. Már emiatt is hiába próbálja a kormány totális kontroll alá vonni a gyerekek szexuális nevelését az úgynevezett gyermekvédelmi népszavazással. „A mai gyerekeket, akik a Netflixen a Sex Education sorozatot vagy az HBO GO-n az Eufóriát nézik, hidegen hagyja a szex tabusítása. A popkultúra toleránsabb és szórakoztatóbb, talán éppen ezért hitelesebb a propagandánál, a gyerekek pedig megtalálják a módját, hogy kikerüljék a korlátozásokat” – állítja Rajnai.
A magyar iskolákban a tanároknak számolniuk kell azzal, hogy nemcsak a tankerületi vezetőknek vagy az intézményvezetőknek van határozott elképzelése a tanítandó tananyagról, hanem a szülőknek is. A médiaoktatásban alig van olyan kortárs probléma, melynek feldolgozása ne lenne valamilyen okból rizikós a tanárok számára. A másik kihívást pedig a média folyamatos változása jelenti, melyet a központi tantervi irányítás képtelen lekövetni. Fontos lenne, hogy minden iskola kialakítson olyan helyi stratégiát, mely egyaránt számot vet a média kínálta lehetőségekkel és kockázatokkal, illetve, hogy a médiaismeret beépüljön a tanári alapképzésbe, hiszen mozgókép- és médiaszakos tanárnak nagyon kevesen jelentkeznek.
