Áll a nő egy hatalmas fekete bőrönddel, tetején papírtáskával. Csak néz előre, szemével a közeledő autók rendszámát fürkészi, nem lép arrébb, nem idegeskedik. Minden más vibrálóan mozog körülötte. A tiszabecsi országhatárnál vagyunk, néhány tíz méterre tőlünk sorompók emelkednek, majd záródnak vissza, időnként egy-egy autó átjön, riadt arcú gyerekek néznek ki az ablakon. Anyjuk görcsösen szorítja a kormányt, az apjuk vagy hátramaradt, hogy védje a hazát, a házat, vagy több száz kilométerre előttük, egy már boldogabb országban várja őket, ahonnét eddig csak hazaküldte a pénzt, de ahol most új menedéket találnak majd ők is.
Az asszony nyugodt. Azzal a fajta elszántsággal áll két lábbal a földön, amibe az ember mindig is kapaszkodni szeretne, ha felbolydul körülötte a világ. Ilyen asszonyt akarnánk magunk mellé, ha ég a ház, ha oda a szerelem, ha nehéz a szülés, ha kirúgtak a munkahelyükről, és – bár erre most igazából gondolni sem akarunk - akkor is mellette éreznénk magunkat biztonságban, ha ropogó fegyverek zaját hallanánk a távolból.
Odamegyek hozzá, érdekel ez a stabil nyugalom. Nem állom meg a kérdést, mire vár, miért ácsorog, és vajon mi van abban a hatalmas fekete bőröndben, amit félig megdöntve maga előtt tart, olyan helyzetben, mintha már érkezne is az autó, ahová majd beteszi, ne veszítsen felesleges időt azzal, hogy arrébb kell dönteni a kerekeket.
Egy óriási plüssmaci és néhány öltözet lánykaruha, ez van a bőröndben. Ennél meglepőbb válasz nem is hangozhatott volna el. Kibontakozik aztán a történet: az asszony úgy harminc kilométerre lakik a határ túloldalán, a kárpátaljai részen, férje és fia már régóta itt, az innenső térfélen dolgozik, de ő a lányával maradt, hogy vigyázzon a házra, akár háború van, akár béke. Nem élnek nagy lábon, amit a „fiúk” keresnek, annak nagy részét a ház csinosítására költik, nyaralni az állatok miatt amúgy se igen tudnának, disznó van, nyulak, tyúkok. Meglennének így csendesen, nincsenek nagy igényeik, csak háború ne legyen, ennyi a lényeg, mondja szikáran.
Megy az élet, segítenek egymásnak, most is ezért van itt. Egyik kedves szomszédja, aki félig-meddig rokona is, nem bírta elviselni a háborús hírekkel járó feszültséget, féltette a gyereket, nem akart otthon egyedül várni. Ezért pár napja hirtelen összepakolt mindent, ami a két kezükbe belefért, s amit a legszükségesebbnek gondolt, s a négy éves kislányával gyalog átjött a határon. Egy ismerős üres nyaralóját kapták meg, amíg a nyugaton dolgozó férj értük nem tud jönni. Csak hát a nagy kapkodásban, meg hogy hely se volt elég, a kislány kedvenc játéka otthon felejtődött. Azóta sem alszik jól, eddig álmában mindig a mackó karjaiba kapaszkodott, annak biztonságos ölelésében szenderült el, hát most áthozta neki ezt a mackót, megvárja, amíg érte jönnek kocsival, beteszi a bőröndöt, aztán szépen visszagyalogol, kocsiba ül a túloldalon, s megy haza, hogy vigyázza ott tovább, amijük van.