repülőtér;munkahely;

- Emlékrablók 3.0

Tudjuk. Az emlékrabló különös fajta.

De közülük is a leggonoszabb az, aki nem pusztán egy ember emlékeibe gázol bele, hanem még arra is képes, hogy kollektív emlékezetet másítson meg, elrabolva így egy egész közösség múltját, emlékeit.

Szóval.

Volt egyszer egy munkahely. Egyszer volt egy munkahely. Hol volt, hol nem volt. Most meg már nincs is. Sokan, egy idő tájt több százan dolgoztak ott. A repülőtér adott otthont ennek a munkahelynek. A nagy többség évtizedeken át egészen haláláig, vagy nyugdíjazásáig itt tette a dolgát, itt látta el feladatát a repülés legkülönbözőbb területein – földön, levegőben egyaránt. Kevesebb azoknak a száma, akik idő előtt távoztak, mint azoké, akik maradtak az utolsó pillanatig, amikor pedig már tudták: a cég, a munkahely menthetetlen, mert kimondták rá a halálos ítéletet. Pedig a villanykapcsolóra már rátette valaki a kezét. Mégis maradtak, mert valamiféle csodában reménykedtek, pedig tudható, hogy a romantika nem a valóságból táplálkozik.

Szerették, szerettük a repülést, a repülőteret, a kerozin szagát.

Azt, hogy nem volt két egyforma nap, két egyforma szolgálat, és tudhattad, ha munka közben gondod van: segítenek. Azt, hogy a nap végén többnyire nem egyedül mész haza, mert lesz, aki elkísér, ha nem hazáig, hát az első búfelejtőig, majd tovább. Igen, ez is része volt a mindennapoknak, a munka végeztével nem csaptuk be az ajtót magunk után, kellett még egy kis közös lazulás, mielőtt hazaérünk. Hogy azután másnap új feladatok, új történetek kezdődjenek. Új ugratások, új összevigyorgások. Mert akkor is elindult egy repülő, mi több: meg is érkezett. Vagy a célállomására, vagy vissza Budapestre. Ilyenkor az egész csapat, amely ezért dolgozott, jólesően nyugtázta, hogy aznap sem hiába keltek fel.

Aztán voltak nehéz időszakok is.

Volt, hogy embereket, repülőgépeket veszítettünk, volt, hogy nem volt elég az összetartozás, jogokért is ki kellett állni. Volt, hogy olyan vezető jött, akinek semmi köze nem volt a légi-közlekedéshez, csak a politika ejtőernyőse volt. Ám pont ezekben a helyzetekben mutatkozott meg a csapat (majdnem azt írtam: kollektíva…, jaj) ereje: gyász, sztrájk, elbocsátások után is talpra állt. Folytatta a munkát, nem siránkozott.

Life must go on.

És persze voltak munkahelyi szerelmek is: édesek, búsak meg keserűek, rövidek és hosszan tartók, örökre szólók és kedvesek, és olykor a kívülálló számára megmagyarázhatatlanok - csakúgy, mint bárhol másutt az életben. És voltak cinkos stiklik, legendás éjszakai szolgálatok, ahol a reggel érkeztével már csak az ügyeletes tudta számon tartani az éjjel történteket.

Olykor még ő sem.

Voltak legendás kapitányok, legendás forgalmi igazgatók, legendás szolgálatvezetők, és nagyszerű forgalmisták, gépkocsivezetők, fedélzeti takarítók. Ilyen volt a csapat, ahol az újoncot szolgálati napszemüvegért küldték a raktárba – amit aztán a raktáros emelt hangon kért számon azon, aki odaküldte –, de ahol utána az ebédlőben már mindenki csak vigyorgott a történteken. Ilyen volt a csapat akkor is, amikor vészhelyzetben össze kellett zárni, mert minden, ami ott történt, az utasokért, az utasok érdekében történt, és a cég hírnevéért, saját becsületünkért. Együtt sírt, együtt nevetett.

És amikor már nem volt többé se cég, se csapat, maradtak az emlékek. A közös múlt felidézése az egyre ritkuló találkozókon.

Mostanában különös dolgokat lehet olvasni furcsa, meg nem történt eseményekről, vagy megtörtént eseményekről eltorzítva, meghamisítva. Mostanában különös divatja lett azokat az emlékeket idézőjelbe tenni, amelyek a kollektív tudatban eddig éltek. Csak éppenséggel másképpen. A megélt értékeket szándékosan lerombolni, a szereplőket – élőket és holtakat – besározni, a történéseket, a tényeket meghamisítva bemutatni. Ezekből a történetekből az derül ki, hogy repülőgépek zuhantak le azért, mert a karbantartásuk pocsék volt, a személyzet pedig alkalmatlan a feladata ellátására. És mert szakszerűtlenség, hozzá nem értés okozta a súlyos anyagi és emberi veszteségeket.

Volt olyan is. Ám nem az volt a jellemző.

Akikről szó van ezekben az újonnan írt történetekben: többségükben nem élnek már. A leírtakkal szemben védekezni már nem tudnak. Az írói fikció áldozatai ők. Életükben a hivatalos dokumentumok és vizsgálatok igazolták őket. Halálukban stigma került rájuk. A fikció önálló életre kelt, hazugsággá változott, könyörtelenül torz képet festve eseményekről, emberekről: valamennyiünk emlékeiről.

A történetek szerzője pénzt kap az emlékek elárulásáért. Az emlékvásár írója, olyan senki volt a repülőtéren, aki utólag valakinek akar látszani. Szakértőnek láttatja magát, írja, amit ír: nem törődve halottak becsületével, élők, hozzátartozók érzéseivel, jó ízléssel. Rombol. Nem tényekről ír, csak saját emlékművét farigcsálja. Olyanná, amilyennek saját maga szeretné látni és láttatni magát. Vagy ami szeretett volna egykoron lenni, de képességei korlátot szabtak neki.

A siker az eladás érdekében a kollektív emlékezetet írja felül. Eközben egy munkahely, egy közösség több évtizedes értékeit, emlékét rombolja szét. Nem tárgyat lop: emléket. Sok emberét.

Harminc ezüstpénzért.