Mérhetetlenül szánalmas, amit magyar kormánypártok az Országgyűléssel művelnek. Alig huszonöt percig tartott a Ház rendkívüli ülése, amit az ellenzék akaratára Kövér László házelnök hirdetett meg csütörtök este nyolcra (!). A Fidesz-KDNP nem jelent meg, az ülés határozatképtelen volt. Az ellenzék határozati javaslatot akart elfogadtatni az Ukrajna elleni katonai agresszió elítéléséről. A Fidesz kezdeményezésére viszont pár órával korábban a Ház megszavazott egy politikai nyilatkozatot, amiben elítélik az orosz katonai agressziót.
Szánalmas, ami történt, mert igaza van a kormányfőnek: ma minden kimondott – és ki nem mondott szónak – súlya van. A kormány tépelődésének is. Hogy miért olyan nehéz egyenesen lépniük, arra csak fél válasz az orosz energiafüggés, és politikai zagyvaság a „stratégiai nyugalom”, amire a kormányfő int, mert „az országnak ki kell maradnia ebből a háborúból”. Miközben nyakig benne vagyunk.
Hogy mennyire benne, azt nemcsak a menekültek hada mutatja, de az eltévedt (orosz, ukrán?) drón is, amely a múlt héten valahogy átrepült a magyar légtéren, hogy aztán Horvátországban zuhanjon le. A drón röpte csak azt mutatja: a jelen (a jövő) háborújában nincsenek határok, ha egyszer egy helyinek vélt és mondott – „szláv belügy” - konfliktus elszabadul (mert elszabadítják), pillanatok alatt az egész civilizációt romba döntheti, tekintet nélkül nemzeti szuverenitásra, a „civilizált háború” szabályaira.
Az ukrajnai agresszió nem helyi konfliktus. Nem hiszünk Putyin orosz elnök elmeállapotának romlásában, inkább azt féljük, amit Soros György ír: az orosz invázió „előjáték a III. világháborúhoz, amely megsemmisítheti a civilizációt”. Ehhez mérten óvodás incselkedés a magyar kormányfő minden sulykolt víziója a világról.
A nyugati demokrácia és a bizantikus kelet összecsapása az, ami Ukrajnában pattant ki, s ami Európát, a világ valamennyi demokráciáját fenyegeti. (Azt a világot, amelyet Fukuyama idő előtt győztesnek kiáltott ki a hidegháború végén.)
Mindehhez képest tehát apróság, hogy az Orbán ihlette magyar külpolitika hangos és hamis hápogással kísérve napok alatt összeomlott. A magyar kormány ugyan nem a magyar nemzet, mégis a kabinet tett minket hihetetlen gyorsasággal magányossá Európában és a világban. Ők látják a Putyin melletti riszálást, mert ez már nem pávatánc, ez vérre megy: ukrán, magyar, francia, német és – igen – orosz vérre.
De: mi lesz utána, ha van másnap egyáltalán? Azután, hogy „orosz közreműködéssel” testet ölt Putyin rémálma, az ukrán nemzetállam. Azután, hogy beteljesül Putyin másik rémálma, a „haldokló Nyugat”, Európa példátlan megerősödése, felfűtve a német és az európai közös fegyverkezést. Miközben totálisan elszigeteli magát és nemzetét attól a Nyugattól, amely szörnyű tud lenni, de van egy behozhatatlan előnye: a politikai rendszerébe beépített önkorrekció. Moszkva máris pária lett, pedig a történelemből tudnia kell, a globális világból - gazdaságból, kultúrából - nincs kiszállás. Belőle kitaszítva nincs élet. De: „másnap” majd újra együtt kell élnünk Oroszországgal, az ő egyetemes kultúrájával, természeti gazdagságával, eszével-szívével. Ha létezik racionalitás, egy bomba és drón nélküli új világrendben, amely minden nemzet egyenjogúságával van tekintettel minden nemzet biztonságára, amit az összes többi garantál. Igaza van Markó Bélának: „ma jövőhiány is van, nem csak szabadsághiány”. Túl sok ideje, hogy a Nyugat elővigyázatlanul belealudt Fukuyama álmába. Ideje lenne felébrednie, mielőtt a győztes nélküli emberiség ravatalán találja magát az autoriterekkel együtt.
Hogy hol van a magyarok helye ebben az új világban? Semmiképp nem ott, ahol a kormányfő megtalálni véli. Orbán Viktor is részt vett az Európai Unió állam- és kormányfőinek pénteken véget ért informális találkozóján. Annyit üzent haza: „EU-csúcs. Magyarországon lesz gáz és olaj." Országot, nemzetet, becsületet egy köbméter gázért. Hát akkor: hajrá Magyarország, hajrá, magyarok!
Vagy inkább, ilyenkor, március idusán: éljen a magyar szabadság, éljen a haza? Milyen haza, milyen szabadság?