vakság
az ablak mögött állok két tenyerem között
virágzik ki egy este a szívemen kisimulnak a karcok
amikor ujjaimban a vér forrongó vörösén
dobol az alkony zöld suhogásba takarják
ezt a tenyérnyi világot a lombok
túllógnak körvonalaikon
a nap terebélyes felhőromokon bucskázik át
az ágak fölé glóriát von
mint egy pergő júliusi disztichon
mélyebb koppanás csendül a fény a fűszálakon
két kezem között isten és az örök sötétség lakik
nem nyitom ki félek hogy megvakít.
föltámadás
van hogy föllobban egy rőzse
majd a szikrás nap ragyogó köntöse
halványul el az égi rézöntöde
a szív öltözik őszbe és gödrében
sápadtabban őrzi az isteni lobogást
nem látom már az út közepén
a nap árnyékát hazafelé menet
a szív delén veszi föl a sötét
öntőformát és kitölt a föltámadás
végül
végül a madarak is lecsatolják szárnyaikat
bennem már tél van senki sem figyel
föl a fákra néma villámcsapásra
emlékeztetnek a sárban a süllyedő gyökerek
utalnak rá hogy a mélységből bármi fölemelkedhet
a leszitáló vízcseppek már nem idézik föl az özönvizet
nem kell megvárni hogy eláll
és nedves gallyakból rajzolódnak ki
a megváltás galambszárnyai
a víz tükrén is végbemegy az összeomlás
kettészakadnak hullámhegyek
a semmit öleli át egy-egy fölkunkorodó víznyelv
még egyszer utoljára megszorítjuk magunkat
mintha minden most kezdődne el
és egyikünk se mondja ki hogy ez volt
az időszámításból a végső másodperc.
ajtó
ilyenkor mindig az oldódás gondolatával
játszom a téli konyhát megfesti az alkonysáv
pattogni kezdenek ötven év vakolatával
a plafonra húzott csíkon elnyíló labdarózsák
a műanyagon fejtetőre állt vizespoharak
üres hasában megcsillan a csalóka fény
a mosogatóban a telihold szimbóluma marad
egy kozmás alumíniumedény
csörömpölve várja be végzetét
majd a fene nagy tisztaságról jut
eszembe a hó benned járok térdig
és a végtelenben becsukódik egy ajtó.