Kétségtelen, hogy időnként az emberiség históriájában is jelentős szerepet játszanak véletlenszerű események. Mégis hibás történelemszemléletet tükröz Lindsey Graham dél-karolinai republikánus szenátor március 3-i Twitter-bejegyzése, melyben az orosz politikai és katonai elit képviselőit buzdítja Vlagyimir Putyin likvidálására, illetve a hatalomátvételre. Graham a Julius Caesar gyilkosaként ismert Brutusra és a Hitler elleni merényletkísérlet értelmi szerzőjére, Claus Schenk von Stauffenberg ezredesre utal ominózus felhívásában, mely kiváltotta a Kreml felháborodását, a Fehér Ház pedig kénytelen volt elhatárolódni a szóban forgó tengerentúli törvényhozótól.
Nem mintha Moszkva nem törekedne már a háború kezdetétől fogva Volodimir Zelenszkij ukrán államfő kiiktatására, hiszen többek között csecsen osztagokat küldtek az ostromlott Kijevbe ezzel a céllal. Washingtonban mégis méltán berzenkednek az ilyesfajta megoldások ellen, mondván, az Egyesült Államok nem támogatja más országok vezetőinek meggyilkolását. De ha az erkölcsi megfontolásokat félretesszük is, Graham javaslata akkor sem tükröz bölcsességet. Nem vitás, hogy csupán egy megalomániás vezető szövöget magában birodalomépítő terveket szomszédos államok rovására. Ahhoz is kellően alacsony erkölcsi színvonal szükséges, hogy valaki lakóövezetek, civil célpontok terrorbombázására, sőt, nemzetközi egyezményekben tiltott hadieszközök bevetésére adjon utasítást az orosz fegyveres erők főparancsnokaként. Putyin beteges személyisége azonban csak esetlegesség ebben a szomorú történetben.
A jelenleg Ukrajnában folyó háború ugyanis kirobbantójától függetlenül kódolva volt a közelmúlt történelmében; sőt, tulajdonképpen a múlt század negyvenes éveibe kell visszamennünk az okokat keresve. A nyugati demokráciák korabeli vezetőinek, Churchillnek és Rooseveltnek döntenie kellett, a két totalitárius rezsim közül vajon a Harmadik Birodalom vagy a Szovjetunió veszélyesebb-e a világbékére nézve. A sztálini vezetés akkorra már elvetette a világforradalom eszméjét, Hitler viszont éppen deklarálta világhódító terveit. Nem volt kérdéses tehát, hogy a Nyugat Sztálinnal szövetkezik, az így létrejövő antifasiszta koalíció pedig le is győzte a tengelyhatalmakat. Churchill azonban már 1946-os fultoni beszédében világossá tette, hogy a demokratikus államok közössége törvényszerűen szembekerül egykori szövetségesével.
A Moszkva által elveszített hidegháború végén mégis felködlött annak kérészéletű reménye, hogy Oroszország – történetében először – demokratizálódik. Nem így történt, mert a népfelség elve a szovjet utódállamok többségében semmiféle tradícióval nem bírt. Az alkoholizmusa miatt a hatalomból idő előtt távozó Borisz Jelcin úgyszólván bárkit megnevezhetett volna utódjaként Putyin helyett.
Az erős kéz politikájára vágyó, revánsvágytól terhelt orosz társadalom bármelyik lehetséges vezetőt a háború irányába lökte volna.
Lindsey Graham szenátor rosszul gondolja, hogy a moszkvai autokrata likvidálása bármit is megoldana. Sajnos semmilyen személycsere nem írná át a jelenleg Ukrajnában megvalósuló forgatókönyvet.