Érdemes először utalnom a két fogalom (háború és nevelés), általam vallott felfogására, majd az összefüggésükről tennék három rövid megfontolást.
A háború általános fogalmáról, törvényszerűségeiről fölöttébb kiterjedt – történelmi, jogi, politológiai – szakirodalommal rendelkezünk. Elkerülve a kitekintés fáradságos munkáját, hadd hivatkozzak először néhány íróra. A háború, legáltalánosabban fogalmazva, olyan állapot, „amikor az élet tartósan kétségbe van vonva”– szögezi le Krasznahorkai László a Háború és háború című könyvében. Lev Tolsztoj pedig határozottan állítja, hogy a legizgalmasabb kérdés az, hogy „Miért robban ki háború ? (…) Nem tudjuk, csak azt tudjuk, hogy ennek vagy annak a cselekvésnek végrehajtása céljából bizonyos csoportba tömörülnek az emberek, és (…) ez azért van így, mert másképp nem is lehet elképzelni ezt.” Amin tehát érdemes gondolkodnunk, hogy a mindenkori háború egyáltalán szükségszerű velejárója-e a történelemnek?
Amiben valamennyien egyetérthetünk, hogy a háborúban minden pusztul: lerombolódnak az épületek, az utak, a hidak, szennyeződik a levegő, a víz, a talaj, károsodik a növényvilág, tizedelődik az állatpopuláció, és végül az ember is meghalhat. Csupa negatívum. Úgy tűnik, a háborút valójában képtelenség kiiktatni a történelemből. Az ilyen óhaj, remény vajon csak naiv hit és illúzió? Egy háborúmentes történelem csupán gyönyörű eszme? Vagy ideje végképp szembenéznünk a rideg valósággal, az eddigi keserű történelmi tapasztalatokkal, hogy tehát barátkozzunk meg a háborúk örök létezésével?
A filozófia is élénken reagál az alapdilemmára, hogy végül is miért háborúznak az emberek. Platóntól, Arisztotelésztől kezdve Grotiuson, Clausewitzen át egészen Michael Walzerig követhető egy ilyen vonulat. Sok jeles képviselőjét átugorva, csak két álláspontra hivatkoznék. „A háború – írja Hegel – nem tekinthető abszolút rossznak és pusztán külső esetlegességnek. (…) A háború az az állapot, amelyben komolyan veszik az időleges javak és dolgok hiúságát”. Később Marx gondolja tovább az összefüggést. Gyakran szokták egyetértően idézni A tőke című műve alábbi sorát, mely szerint a háború „koncentrált és szervezett társadalmi erőszakot” jelent. Viszont figyelmen kívül hagyják a fiatal Marx éles felismerését, amely a háború és a tulajdon (majd magántulajdon) történeti szükségszerűségére vonatkozik. Saját megfogalmazásban összefoglalva a bonyolult és hosszas filozófiai fejtegetést: az ember úgy viszonyul a földhöz és annak minden természet adta tartozékához (nyersanyagához, gyümölcséhez, növény- és állatvilágához), mint önnön létéhez, amely tehát az övé, az ő tulajdona, mintha testének – például kezének – puszta meghosszabbítása lenne. Mintha az is hozzátartozna létezéséhez! Így a föld mint a keze puszta meghosszabbítása, a tulajdona lesz – noha ezt a tulajdont soha nem rögzítik. Ily módon a tulajdon válik a társadalmi mozgás (például a háború) kiindulópontjává, történeti eredőjévé. Vagyis amíg fönnáll a (magán)tulajdon, addig bizony – tetszik, nem tetszik – számolnunk kell a háborúk létezésével.
A pedagógiai szakértők a nevelés definíciójaként a személyiségformálást adják meg. Hozzáteszik, a nevelés szocializációs funkciót lát el, amennyiben kialakítja a fiatalban az alapvető társadalmi normák elsajátítását, a felnőttek világába való betagozódást. Azt szoktuk mondani: ez a „társadalmi belépőjegy”. A nevelés lényegét azonban szükségesnek és kívánatosnak tartom tovább mélyíteni. Jól látja Éric Dubreueq, kortárs francia nevelésfilozófus, hogy a nevelés nem pusztán azt írja le, ami a pillanatnyi valóság, hanem azt is, aminek lennie kell. Tehát fontos a cél, az elv, az idea, ahová szeretnénk eljuttatni a fiatalt. Egyszerre lássuk a valóság adottságát, valamint azt az iránytűt, hogy miféle felnőttet, milyen ideálnak megfelelő embert kívánunk a nevelés során létrehozni. Hogy mi ez a megvalósítandó cél és idea – nos, ebben már tapasztalhatunk határozatlanságot vagy kishitűséget. Azt gondolom (és remélem), minden nevelés arra az erényre kell mozgósítson, amit legrövidebben úgy fogalmazhatnám meg, mint a jóravalóság, a jóság ideálja. A jó emberré válás nagy ívű programja váljék a nevelés legbensőbb tartamává, „szent” küldetésévé. A jó embert alakítsuk ki, akit a tisztesség, a becsület, a szavahihetőség, a lelkiismeret, a felelősségtudat és a szolidaritás erkölcsi elve irányít. Ez lesz a jóság eszméje és ideálja, amelynek fontosságát nem tudjuk elégszer hangsúlyozni. Oly szépen és pontosan írja Füst Milán: „azt hiszed, anyád nem ismerte az életet? Ismerte – de mégis jobbik énjét (…) akarta átadni neked, (…) feltört belőle a hit, hogy az ő gyermekének szabad, lehet tisztának lenni – annak kell lennie. (…) S mihelyt gyermeked lesz: te is (…) óvakodni fogsz (…) felfedni a borzalmasat, (…) s úgy mutatsz majd az életre, mint ahogy Mózes az ígéret földjét mutatta a reménykedőknek.” A szövegrész önmagáért beszél, mégis érdemes hangsúlyoznom a fő mondanivalót: amíg létezik történelem, addig – igaz, a sokféle bűn, emberi gonoszság mellett – ott rejlik a jóság iránti igényünk, hitünk és akaratunk is. Ezt képtelenség kiölni bennünk. Mi több, vigyük tovább az állítást: a jóság nemcsak a mesékben létezik, hanem a mindennapi valóságban is, hiszen „hús-vér” jóemberekkel ugyancsak találkozhatunk a környezetünkben. Noha megtanuljuk, a jóság nem fog önmagától, automatikusan bekövetkezni, mert ahhoz, bizony, fölöttébb komoly erőfeszítés és jellemszilárdság szükségeltetik.
Így érkezünk a háború és nevelés összefüggéseinek kérdéséhez. A pedagógiai szakirodalom eddig nem mutatott kellő érdeklődést e témában. Pedig akad itt jócskán vizsgálni való probléma. Hadd utaljak három, első pillanatra adódó szempontra.
Először: látnunk és értékelnünk kell a pozitív hatásokat. Nagy László neveléstörténész igen korán (1915-ben) már joggal hangsúlyozta, hogy milyen nemes feladatai vannak a nevelésnek a háborús korszakokban: tudniillik a személyiség formálásban ki kell alakítani az olyan erényeket, mint bátorság, önbizalom, bajtársiasság, hősiesség. Ahogy írta: „Ápolni kell a háborús erőre kapott nemzeti érzést, éleszteni a hazafiúi lelkesedést.” Kétségtelen, a hazafias nevelés, a nemzeti érzés, a személyes bátorság jellembeli erősítése fontos hatása a háborúnak. A hősiesség felmagasztosulása szólal meg a magyar irodalomban például Zrínyi Miklós 1661-ben íródott munkájában (Az török áfium ellen való orvosságban): „az ifjúnak a harcban bárminő ellenséggel küzdeni nem borzalom lesz, hanem gyönyörűség”. Vagy gondoljunk Molnár Ferenc, A Pál utcai fiúk című művére!. Bár meghal a történet végén, Nemecsek önfeláldozó tette azonban nagyon is felmagasztosul, és kiváltja csapattársai méltó csodálatát. Látható tehát, hogy a hazafias nevelés jelentősége fontossá válik, egyfajta nosztalgikus és romantikus felhangot kap. Ez a hatás nyilvánvalóan érthető és elfogadható, még akkor is, ha találkozhatunk túlzó formájával. Például az 1916. április 23-i Magyar Lányok című vasárnapi képes hetilapban azt olvashatjuk, hogy a hajdúnánási leányok hivatalos levelet küldtek az alispánnak az alábbi kérelemmel: „Kérjük szépen a nagyságos urat, hogy sorozza be a Ferenc József hős apánk a leányokat, mert a haza védelmére elmenni kész leszünk.” A hajdúnánási lányok-asszonyok, mint oly sokan mások, nem érzékelik, hogy a háború iszonyatos emberi próbatétellel jár, mérhetetlen károkat, kínokat, szenvedést is tud okozni.
Másodszor: vizsgálódásunkat kiterjeszthetjük a negatív hatások számbavételére. Itt van például az árulás jelensége, amely úgyszólván minden háború velejárója. A nevelőmunka tudatosítsa, hogy milyen emberi gyarlóság rejlik az árulás mögött, miféle lelkiismeret-furdalást okoz a vétkesben, és miért jogos a megbüntetése. Ám rejlik itt egy további, még mélyebb és általánosabb probléma, amely már filozófiai vonatkozású. Nem a fölöttébb kellemetlen háborús körülményekre, a kemény fizikai és lelki próbatételre gondolok, s nem arra, hogy a katonák távol kerülnek otthonuktól, családjuktól, és könnyen kaphatnak betegségeket, sérüléseket. A háborúban az ember lényegileg egy felfoghatatlanul súlyos dilemma elé kerül, ahogyan – ismét szépirodalmi példával élve – Tolsztoj fogalmaz a Háború és békében: Andrej herceget „rémisztő gondolatok foglalkoztatták, nem hagyták békében, mi lesz, ha ő majd hiányzik ebből az életből, (…) nem leszek többé.” Amikor tehát az élet vagy halál drámai érzésének kérdése megcsapja az embert, annak fényében eltörpül minden más dolog (szerelem, bátorság, haza, gazdagság, hatalom) Mi az, hogy egyik pillanatról a másikra már nem létezem? A kérdés valóban kínzó, s alapvetően felfoghatatlan és elfogadhatatlan az ember számára: ez minden háború legmélyebb dilemmája, legnagyobb kihívása, S azt hiszem, a nevelés nem maradhat közömbös e ponton sem: valamilyen választ muszáj majd adnia.
Harmadszor: pillanatra sem hallgathatunk egy speciális problémáról, tudniillik a gyermekháborús történetekről. Ne érezzük ezt távoli vagy idejétmúlt jelenségnek! Ugyan a történelemben többször volt gyerekhadjárat, ám ne gondoljuk, hogy napjainkra teljesen megszűnt volna. Becsült adatok szerint napjainkban is legalább 300 000 gyereket vonnak be különféle hadi mozgásokba. És nem is annyira a számadat borzasztó, hanem hogy egyáltalán megeshetik ilyen dolog. A gyermek képtelen feldolgozni a háború szörnyűségeit, éretlen még fizikai, szellemi és lelki szempontból egyaránt.
Aki gyerekeket kényszerít háborús részvételre, az a legaljasabb emberi bűnt követi el, amelyet a leghatározottabban és a legsokfélébb formában és erővel el kell ítélnünk.
Sajnos, sokan kétségbe vonják a pedagógia feladatát: mintha a nevelés nem tudna semmit tenni a gyerekháborúk ellen. Ám ez egyáltalán nem fogadható el. Ha mást nem is akar és tud tenni a pedagógia, legalább hívja fel a társadalom figyelmét a gyermekháborúk súlyos jelenségére, továbbá a maga eszközeivel intenzíven foglalkozzon is azzal.
A háború és a nevelés összefüggése nyilván sokkal bonyolultabb probléma és kihívás, mint ahogyan a fentiekben érinteni tudtam. Biztos vagyok abban, hogy a közös gondolkodás és vita e téren sem spórolható meg.
