Most múlik

Kézenfekvő, de méltatlan módja egy válság kezelésének, hogy egyszerűen várunk, amíg magától elmúlik. De az Orbán-kormánynak láthatóan ez a munkamódszere: ezt csinálták az eddig 45 ezer emberéletet követelő járvány idején, ezzel bekkelik ki a mostani ukrán menekültáradatot, és így próbálják meg ellehetetleníteni a pedagógusok tiltakozását is.

Az ortodox út természetesen az lenne, hogy a kormány üljön le a pedagógus szakszervezetekkel, és védje meg az álláspontját: magyarázza el, miért mindig csak a következő ciklusban lehet értelmezhető szintre emelni a bérüket, miközben látványosan telik olyasmire (hadd ne írjam ide: stadionokra), ami nélkül azért prímán megvolnánk. Az unortodox megoldás viszont ennél sokkal látványosabb. Kell hozzá néhány miniszter, aki lesajnálja a tiltakozókat, mohónak és kaparinak állítja be őket, hogy még akkor sem képesek megfékezni a sztrájkolhatnékjukat, amikor háború van. Meg kell hozzá egy kérlelhetetlen, igazság bajnoka házelnök, aki tizenkét éve a hatalomban lévén rádöbben: hinnye, a tanárok keveset keresnek, hát ezen tényleg változtatni kell most már, a teringettét.

Aztán hagyni kell az egészet a francba, rábízni a dolgok szokásos önmozgására. A tankerületek igazodáskényszerére, hogy fenyegessék csak ők az iskolaigazgatókat, préseljék ki belőlük a saját kollégáik elleni fellépést, és vonogassák le a tiltakozók bérét, amíg rá nem jönnek, hogy ha ez így megy tovább, a hónap végén zsíroskenyérre sem telik majd. Teljenek csak a napok, unják meg a még szolidáris szülők is, küldjék be a gyereket az iskolába, ugye érti, Rita néni, hát nekem is dolgoznom kell. És legyen elegük a gyerekeknek, mert a témazáró így is eljön, akkor meg mégiscsak célszerűbb tanulni.

Emlékezzünk csak a fekete ruhás nővérre, az Eleven Emlékmű mozgalomra, az éhségmenetekre, a dudálós tüntetésekre. A hatalom csak úgy működik, ahogy szokott. Mi viszont tehettünk volna értük valamit.