Szép hagyománya van Magyarországon az egész foglalkozási csoportokkal szembeni ítélkezésnek. A politikusok lopnak. Az újságírók hazudnak. A rendőrök bunkók. A tanárok keveset dolgoznak. De „mindent tudunk” és szemrebbenés nélkül ítélünk orvosokról, akik csak a pénzt várják, de bezzeg melléfognak; aktatologató hivatalnokokról, akik csak főzik a kávét, és a többi. Szamárság mind.
A legtöbb ember fix munkaidőben dolgozik. Gyárban, hivatalban, boltban, járművön. Nincs mit magyarázni ezen. Egyesek kötetlen munkaidőben látják el a feladatukat. Ez már sokaknak nem magától értetődő. A költő, a miniszterelnök, a filmrendező vagy a tűzoltó esetében nem az a lényeg, hogy nyolc órát töltsön benn a munkahelyén, hanem hogy végezze el a dolgát. Na de hogy valaki félig ilyen, félig olyan legyen, az szinte beláthatatlan.
Tanár vagyok. A munkám kétharmada térben és időben kötött: iskolaépület, órarend, értekezletek, fogadóórák. Az egyharmada kötetlen. Az államnak, az iskolaigazgatónak vagy a kedves olvasónak ugyanis teljesen mindegy, hogy a dolgozatok összeállítása és kijavítása, az órákra való felkészülés hol és mikor történik. Ha szabaddá teszem a délutánt, netán egy lyukasórát, annak esti vagy hétvégi munka az ára. Földrajzból 15 perc, történelemből 30-50 perc alatt állítom össze egy osztály dolgozatait. Kijavítani föciból két, töriből 3-4 óra – függ persze osztálylétszámtól, évfolyamtól is. Az egyetemről kilépő frissdiplomás fejében temérdek ismeret kavarog. Ezek egy része felejtésre ítéltetik, más része megerősítésre, netán bővítésre szorul. Feltételezem, a kezdő mérnök, jogász vagy gyógyszerész is hasonló cipőben jár. A kezdő tanárnak óráról órára készülnie kell, évekig. Később ezt a módszeres felkészülést egy önállóbb, átfogóbb önművelés és szakmai továbbképzés váltja fel.
Sztrájkolunk. A sztrájkoló megvonja teljesítményét a társadalomtól. Ezzel akarja kikényszeríteni követelésinek teljesítését. Valaha csak vadsztrájk volt: munkások szervezték, rendőrök és csendőrök akarták letörni. Mára az állam semleges(ebb)é vált, sztrájkolni szabad, bizonyos törvényi keretek között. A magyar kormányzati többség azonban egy-két évvel ezelőtt olyan sztrájktörvényt alkotott, ami az ellehetetlenítés közelébe hozta a sztrájk lehetőségét. Betiltani a sztrájkot gyáva volt, de a lehetőség felső határáig a munkaadónak kedvez a munkavállalóval szemben. Eme alkalmazott-ellenes sztrájktörvényhez igazította szabályozását a minisztérium. Micsoda párbaj ez? Mint egy focimeccs, ahol az egyik fél adja a bírót, eldöntheti, mikor érvényes a gól, mikor kell tizenegyest adni. (A mai hatalom amúgy is az olyan mérkőzéseket kedveli, ahol még véletlenül sincsenek egyenlő feltételek. A fair konfliktuskezeléshez – akárcsak egy méltányos választáshoz – demokraták kellenek).
Kevesen sztrájkolunk. Kiből a bátorság hiányzik, kinek anyagi helyzete olyan, hogy nem vállalhat pár napi jövedelemkiesést, kit a hivatalos propaganda győzött meg: ez az ellenzék műve, rendes fideszes nem sztrájkol. Kevesen sztrájkolunk? Nem is olyan biztos. Ha az összes pedagógusból számolunk százalékot, akkor igen. De gondoljuk végig az óvónő, a tanító szervezhetőségét, öntudatát, lehetőségeit. A világi gimnáziumokban magas a sztrájkolók aránya – ha mindent figyelembe veszünk: fenyegetést, dezinformációt, a sztrájk minisztérium-szabta lehetetlen szabályait.
Jobban szeretek dolgozni, mint sztrájkolni. Szeretem a munkámat. Ezzel él vissza minden kormány.
Az autóbuszon a március 15-i műsoron töröm a fejem, idén én rendezem. Elalvás előtt még eszembe jut, ne felejtsem el bevinni a BBC History legújabb számát, a hatodikos Zsombor ebből tartana kiselőadást. A könyvtárban vagy a neten szakirodalmat olvasok. Nekem nem csak azt kell tudnom, mi történt a pun háborúban vagy a Rákosi-diktatúra gazdaságpolitikájában. Azt is tudnom kell, mi van erről a tankönyvben. Van-e erről szakmai újdonság? Sokszor nem is tudom: most dolgozom, vagy pihenek?
A kormány tudatosan épít a társadalom egy részének irigységére, pedagógus-ellenességére. A megroppant társadalmi szolidaritásra. Mégis: az elmúlt napokban szép és kedves rokonszenvnyilvánítások sorát kaptuk. Volt tanítvány csokor virágot, szülő süteményt, egy másik szendvicseket küld. Akad, aki 229 támogató aláírást szed össze. A legtöbbtől jó szót kapunk. Segítsen Ön is!