Nem vitatható Orbán Viktor ama képessége, hogy saját táborát pillanatok alatt tudja ráhangolni az általa kialakított véleményre. Lett légyen szó bármiről, járványról, oktatásról, alapítványi kiszervezésről, vagy éppen a háborúról, a fideszesek – potentátok és hívők egyaránt – egyként zengik azt, amit főnökük mond. Ha tehát azt állítja, hogy az ellenzék háborúpárti, míg ő maga a béke embere, akkor ettől lesz hangos a nyilvánosság. Ha pedig úgy dönt, talán éppen az előzőek miatt, hogy nem hajlandó vitára kiállni Márki-Zay Péterrel – sőt: a nevét sem ejti ki -, mert nem ő az ellenzék vezetője, akkor a teljes kormánypárti média beáll a sorba, és csak ezt szajkózza.
Nincs a jobboldalon egyetlen olyan elemző, publicista, aki le merné írni: Orbán Viktor blöfföl, valójában teljesen mindegy, hogy ki indulna ellene, nem állna ki a vitára. És ezt megfejeli azzal, hogy a többieket, az egyéni választási körzetben indulókat sem engedi, hogy kiálljanak vetélytársukkal szemben. Ha Gyurcsány kvázi főnöksége lenne az indok, akkor vajon másokat miért tilt el a vitától?
A dolog tulajdonképpen végtelenül egyszerű, és nem feltétlenül függ össze a 2006-os, valóban megalázó vereségével. Sokkal inkább arról van szó, hogy egy szemtől szemben lefolytatott disputában nagyon gyorsan és sokak számára kiderülne, hogy a miniszterelnök nem mond igazat, a kommunikációs stábja hazug vádakat épít: ezeket láthatjuk a közterületi reklámjaikban, megszólalásaikban, a postaládákba bedobott rágalmakban. Persze nem állítom, hogy egy nyílt megméretésben ne lehetne a hamis vádakat ismételgetni, hiszen a Fideszhez bekötött elemzők gond nélkül letagadják azt is, amit a saját szemükkel látnak. De egy miniszterelnöki, közönség előtt megrendezett vita – és az összes egyéni összecsapás – akkor is nehéz helyzetbe hozza a kormánypártot, ha a nézőteret feltölti saját embereivel. A televízió nyilvánossága leleplezi a valótlanságokat.
Ahol van válasz, ahol van cáfolat, ott nehéz a végletekig hazudozni. És erre - valóban 2006-ban - rájött Orbán Viktor. 1998-ban még ott ült a Közgázon, hogy összemérje erejét Horn Gyulával, és négy évvel később Medgyessy Péter elől sem futamodott meg. Ott abban a hitben állt fel az asztaltól, hogy megnyerte a vitát, később is csak azzal próbált védekezni a Fidesz, hogy a 2002-es választást elcsalták a szocialisták. Mondták ezt annak ellenére, hogy a választások ellenőrzése az ő kezükben volt, kormányon lévén ők szervezték, és a parlamentben maga Pintér Sándor jelentette: a választás tisztességes és korrekt volt. Később azonban Orbán győztesnek hirdette magát, és azt is elhitte neki a kétmilliós tábora. Mint ahogy most azt is, hogy a gyávaság nem gyávaság, a vitától való távolmaradása nagyon is elvszerű.
Hát nem az. A magyar társadalom azonban nem elég tudatos, nem elég erős, nem elég következetes, hogy képes legyen kényszeríteni a tizenkét éve bujkáló miniszterelnökét arra, hogy végre odaálljon a tévékamerák és az ellenfele elé. Inkább beletörődik, hogy olyan vezetője van, aki a hazugságaiból él.