- A történelem, mint egyfajta köd

A genfi világpremieren a Cineuropának adott interjújában lelkesen mesél arról, hogy autodidakta módon lett filmes. Ez egyfajta rendszerellenesség?

Nem rendszerellenesség, egyszerűen nem úgy tanítanak az iskolákban, ahogy az nekem a tudás megszerzéséhez a legmegfelelőbb. Ez vonatkozik már a kisiskolás koromra és természetesen végül arra is, hogy miért nem adtam be jelentkezést egyetlenegy filmes tanintézménybe sem. A jelenlegi oktatási szisztéma a hosszú távú befektetés elve alapján működik, az időszakos megfelelések alapján, én viszont azokban a helyzetekben tudok tanulni, ahol azonnali számonkérés van. Az első filmes munkám az volt, hogy műhavat pucoltam az ablakról egy reklám forgatásán és ezt még nagyon sok hasonló követte. Ha ezeknél elrontottam valamit, jött a retorzió és azonnal tudtam, milyen hibákat nem szabad többé elkövetni. Ez egy másfajta hosszútávú befektetés. Egyetlen elvesztegetett perce sincsen az embernek, ha folyamatosan tétmeccseket játszik.

A besúgót a HBO Max egyszerre hatvanegy országban indítja. Ehhez nagyon sok mindennek kellett megfelelni, nem csak hazai, de nemzetközi szinten is.

Ha már az oktatásról beszéltünk: matekórán vettük a halmazelméletet és a besúgóval a két karika metszéspontjában kellett lenni. A hagyományos, de működőképes amerikai dramaturgia és az én személyességem, mint kreátor, alkotó és író nézőpontjának, melyeket beleépítek a karakterekbe, effektíve metszéspontba kerül. Az előbbi a nézőnek biztonságérzetet ad, az utóbbi pedig egy új hang, melyet a figurákon keresztül lehet megtapasztalni a befogadónak.

A sorozat nem besúgóról, hanem több besúgóról és besúgottakról egyaránt szól. Ennek személyes inspiráció az alapja?

Nem kifejezetten a spicliskedésről akartam filmezni. Kerestem azokat a dramaturgiai helyzeteket a magyar történelemben, melyeket ki tudok aknázni és nem dolgoztak fel még olyan módon, ahogyan én azt elvárnám. Ez olyan, mint a póker: ha nem látod egy játszma során, hogy ki a vesztes, akkor te vagy az. Csak éppenséggel ezt pozitív értelemben mondom: ha nem látom a mások által elkészített filmet, ami engem érdekelne, akkor kénytelen vagyok én megcsinálni. Jól kiaknázhatónak érzetem a dramaturgiai helyzetet, amikor egy olyan srácot követünk, akivel a nemzetközi és a magyar néző is tud azonosulni és bekerül egy olyan spirálba, hogy minden egyes döntésének drasztikus következményi lesznek. Ezt kell végig vinnie – erről szól nekem A besúgó.

Meséljen a magyar a történelemmel kapcsolatos szenvedélyéről. Kutatja?

Hogyne. Például a Tények és Tanúk sorozat nagy kedvencem. Régi szokásom, hogy elalvás előtt olvasok és szegény szerelmemet mindig szóval tartom, hogy éppen „hol járok”. A múlt számomra komfortzóna. Nagyon sokat sétálok Budapesten és rengeteg olyan dolgot látok, ami nyugaton nincs: például régi lövedékek nyomai, ősrégi ablakok tanúskodnak arról, hogy mi történt itt korábban. A történelem, mint egyfajta köd, körülöttünk lebeg.

Korábban élt külföldön. Hol érzi otthon magát?

Itt, Magyarországon. Én magyar vagyok és nem kívánom elhagyni a hazámat. Elképzelhető, hogy munka ügyben majd ki kell járnom külföldre. De amit itt felleltem, nincs meg máshol. Borzalmas állapotban van Nyugat-Európa. London olyan, mintha csak egy nagy reptéri váró lenne, mert mindegyik részén a bábeli zűrzavarral találkozol. Nincs a kontinensen egy olyan identitás, mint mondjuk Izraelben vagy az Egyesült Államokban, mely a bevándorlókat egybe kovácsolja. Nyugat Európában a migráció nem a kulturális összetartozás reményében, hanem a jobb megélhetésre való törekvés miatt történik – a londoni magyarok saját köreikbe szerveződnek, érthető módon, nem akarnak britek lenni. Magyarországon – legyen bármilyen helyzet – összeköti az embereket a lokális identitásuk, ez pedig engem meghat.

Pedig itt sokan érzik úgy, hogy kettészakadt az ország, ahol egyre nehezebb eljátszani, hogy függetlenül gondolkodik az ember.

Kivéve, ha nem eljátssza, hanem tényleg az. Mi, akik A besúgó alkotói frontvonalában vannak, beleértve a színészeket, tulajdonképpen egyidősek vagyunk a demokratikus Magyarországgal. Most, hogy közelítünk a harminchoz, elég érettek vagyunk, hogy konzekvenciákat vonjunk le az előző egy-két generáció életéből: az, hogy az árokásás, az egymással való kulturális, lelki, világnézeti és politikai háború megeszi az ember lelkét. Teljesen mindegy melyik oldalon áll. Mi nem így akarjuk felépíteni az életünket. Pláne nem pártpolitikai szinten megnyilatkozni művészként. De ha már kikerülhetetlen a napi politika, akkor azt inkább világnézeti oldalról tegyük azt meg. Ne jobbról és balról beszéljünk, hanem konzervatív és liberális értékekről.

Az ön generációja mit tud tenni, hogy megváltozzon Magyarország?

Egy dolgot. Magunkon kezdjük a változást, nem másoktól várjuk azt el. Viszont tekintsünk úgy a másikra, hogy ne az legyen a fontos, hogy ki hova szavaz, hanem milyen a szakmai teljesítménye – csak ez számítson. Ha pedig egyre többen gondolkodunk így, az generációs szinten változást hozhat és idővel eltűnnek azok, akik egy-két évtizedet még a rendszerváltás előtt éltek meg és ez jelentősen befolyásolja a gondolkodásukat.

A besúgó, és persze az ön lehengerlő sikertörténete kapcsán: hogyan tudta bármiféle filmes iskola és előélet nélkül rávenni a HBO-t, hogy egyedüli írója és a fő rendezője legyen A besúgónak?

Két hónappal később kaptam időpontot a HBO-ban, hogy felhívtam a portát, hogy szeretnék beszélni valakivel, mert van egy pénz nélkül leforgatott pilot epizódom egy sorozathoz. Ezt a két hónapot azzal töltöttem, hogy nappal dolgoztam, esténként meg éjszaka pedig írtam. Amikor a HBO-ban megkérdezték, hogyan folytatnám a történetet, le tudtam tenni az asztalra a második, a harmadik és a negyedik rész forgatókönyvét is. Nagyon sokan a filmszakmában ahhoz vannak hozzászokva, hogy szinopszissal vagy treatmenttel indítanak én viszont nullkilóméteresen meg akartam mutatni, hogy akkor sem büdös nekem a munka, ha épp még senki sem fizet érte. A másik ok az elhivatottság. Én három féle lehetőséget láttam magam előtt akkor: vagy ott és most készítem el A besúgót, vagy máshol, esetleg életem végéig próbálkozom és nem jött össze. Az efféle komolyan vétele a vágyainknak bizalmat szül. A rendezés pedig az írásból jön: én már a forgatókönyv idején vizuálisan látom előre a dolgokat. Amikor kérdezték a csatornánál, hogy mik az elképzeléseim, tudtam rá válaszolni. Vagy ha nem, akkor bevallottam, hogy erre még nem gondoltam. Őszinte voltam. Vallom, hogy ha nagyon tudod, hogy mit akarsz, akkor nem csak ajtókon, de a falon keresztül is át lehet jutni. A besúgó pedig papíron úgy nézett ki, mint egy olyan filmterv, mely a magyar nézőknek hiteles, a nemzetközieknek pedig érdekesen egzotikus lehet.

Bár a sorozat 1985-ben játszódik, az első epizódban a megfigyelt karakter, Száva mond egy beszédet, mely a mai politikai vezetőnkre is tökéletesen áll: „Nem szeretném, ha egyetlen leválthatatlan ember legyen az ország élén”. Ez minimum áthallásos és sokaknak ez biztosan „téma” lesz. Nem bánja, ha megint az aktuálpolitikába keveredik majd?

Ebben a kontextusban nem! Jó lesz, ha kialakul diskurzus. Egy olyan korban élünk ugyanis, amikor a családok már nem néznek közösen semmit. Mindenki a saját telefonját bámulja. A legvisszataszítóbb a szememben, amikor a hitvesi ágyban is más-más képernyőt néz egy pár, amin mindkét fél saját demográfiája alapján ajánlott valamit neki az applikáció. Annak idején Sándor Mátyás vagy A tenkes kapitánya közös program volt és utána meg is beszélték. Jó lenne, ha A besúgó révén újra lenne közös családi program és apropó egy nyugodt beszélgetésre egymás között az ország sorsáról: múltjáról és talán a jövőjéről is.

Az egyik szereplő, aki a KISZ-t képviseli, pedig azt mondja: „Én sosem mondtam: ez a kurva ország”. Itt az öszödi beszédre gondoljunk?

Nem. Itt tulajdonképpen magamat idéztem. Ha valaki úgy kezd el egy mondatot, hogy „ez a kurva ország”, akkor annak a beszélgetésnek eleve annyi. Én sosem tennék ilyet. 2022-ben mi már azt mondjuk: „Ez egy gyönyörű ország, ahol sokáig adogadták egymásnak a kilincset a rendszerek és rengeteg rossz beidegződés maradt az emberekben. Generációs szinten, tegyük meg amit tudunk, hogy jobb állapotban adjuk majd tovább a közéletet, mint ahogy megörököltük.”

Hajdu Szabolcs figurája képviseli a nyugodt erőt, mint egyetemi tanár. A vele való vitában igen határozottan jeleni ki Száva: „Ruszkik haza!”. Mit szól, hogy időközben ez a frázis újfent fontos plusz jelentést kapott?

Nemzetközi viszonylatban, marketing szempontból nem árt a sorozatnak, ami történik. Ám alkotói oldalról nem tudok nagyobb tragédiát elképzelni, ha aktualitást nyer olyasvalami, melyről én utolsóként vártam volna, hogy aktualitást nyerjen. Nagyon rosszul esik, hogy a sorozat így többlet jelentéssel bővült, még akkor is, ha ez hozzáadott értéknek is tűnhet egyesek szemében. Mindazonáltal az biztos: soha senki sem fog engem arra rávenni, hogy ebből kommunikációs szinten bármiféle előnyt kovácsoljak – így most sem fogok.