Annyi érdeme van azért Vlagyimir Putyinnak, hogy az általa indított háború új körülményei között a Fekete-tengeren sincs már tere az „alkalmi barátságok” kétértelműségének. Törökország NATO-tagként most nem engedheti meg magának hogy Moszkva és Washington között ingadozzon. Mivel e tengert a történelem során mindig az uralta, aki a Krímet és a Dardanellákat tartotta ellenőrzése alatt, a térség erőviszonyait továbbra is ketten határozzák meg: Török- és Oroszország.
Kétségtelen, hogy Ankara a háború kitörésének pillanatában megpróbált egyszerre határozott és óvatos lenni. Bejelentette, hogy továbbra is érvényt szerez az 1936-os montreux-i szerződésnek, így a hadviselő országok hadihajói nem haladhatnak át a Boszporuszon és a Dardanellákon. Ezzel párhuzamosan készségét mutatta a felek közötti békéltetés megszervezésére.
Putyin azonban a háborúval átlépett egy olyan határt, amely után már nem tartható a korábbi viszonyok hullámzása. Ankara olykor frontálisan ütközött Moszkvával, például a Hegyi-Karabah régióban kirobbant konfliktusban, sőt, a két hatalom fegyverei néztek egymással szemben Líbiában és Szíriában, máskor viszont a NATO rosszallásától sem riadt meg, hogy légitámaszpontot bocsásson az oroszok rendelkezésére az Iszlám Állam elleni küzdelemre. Volt ugyanis egy közös nevező, a közös ellenség, mégpedig a terrorizmus.
Az együttműködést persze több területen zavarossá tette a vallási tényező. Az egyik oldalon az ortodox kereszténység, a másik oldalon az iszlamizmus szelleme is „súgott” a kormányoknak. Ennek tükrében a kommentátorok nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy Ukrajnában most muszlim csecsenek jelentek meg a harcokban, mégpedig - bármilyen furcsa - mindkét oldalon.
A mostani helyzetben viszont a török NATO-tagság egyértelmű, engedmény nélküli ellenféllé teszi Ankarát Putyin számára. Ilyen szempontból van értelme összehasonlítani a két fél katonai potenciálját. Román szakértők emlékeztetnek, hogy a Krím 2014-es bekebelezése milyen radikálisan változtatta meg a fekete-tengeri erőviszonyokat. Oroszország mennyiségi és minőségi ugrást könyvelhetett el geostratégiai pozícióit illetően. Lehetővé vált számára, hogy a félszigetet haditengerészeti és légi fellegvárrá változtassa, amennyiben ott az úgynevezett hozzáférést akadályozó (Anti-Access/Area Denial – A2/AD) zónát alakíthatott ki. 2015 végétől fokozatosan és akadálytalanul fejlesztette flottáját, telepítette tengeralattjáróit, felszíni hajóit, harci repülőgépeit és az utóbbi hetek híreiből jól ismert modern rakétáit.
E szakértők tanulmányaikban megállapítják, hogy a tengerparttal rendelkező országok között e térségben csak Törökországnak van az oroszokéhoz mérhető flottája és légiereje. Ukrajna a félsziget elcsatolásának pillanatában elveszítette flottájának hetven százalékát, a háborúban pedig szinte a teljes maradékot is. Grúzia parti őrségének csak néhány gyorsnaszádja van, a NATO-tag Bulgária és Románia flottáka pedig nagy részben elöregedett hadihajókból áll. Radu Dobritoiu román katonapolitikai szakértő emlékeztet: Romániának három, Bulgáriának négy fregattja van, s ezekre is ráférne a korszerűsítés.
2015-ben a török haditengerészet még sokkal nagyobb erőt képviselt az orosznál, legalábbis ami a harci egységek számát illeti, de ez a különbség mára jelentősen zsugorodott. Az orosz hadiflotta ereje ugyanakkor főleg a csapásmérő képességben és a hajók elleni eszközök hatótávolságában rejlik – vélik az említett források. Dobritoiu szerint viszont Törökország javára billen a mérleg, ha arra gondolunk, hogy hadiállapot időszakában Törökország teljesen a belátása szerint használhatja a Boszporuszt és a Dardanellákat. Jól működő saját védelmi ipara van, jelenleg például drónok szállítására szolgáló repülőgép-hordozót épít.
Folyamatban van az Isztambul-csatorna építése is, amely a Boszporusszal párhuzamos vízi út lesz a Márvány-tenger és a Fekete-tenger között. Ez a terv már kezdettől fogva „kiakasztotta” Moszkvát, mivel attól tartott, hogy átszabhatja a térség geopolitikai viszonyait. Ankarának több más projektje is fut, de a váratlanul jött háborús helyzet miatt ezeket aligha tudja befejezni a tervezett időre, például a lausanne-i békeszerződés jövőre esedékes századik évfordulójára.
A két hatalom hadigépezetének növekedését az egykori nagybirodalmi múlt emléke is befolyásolja. A Nyugat „felelősségét” hangsúlyozó különféle narratíváktól függetlenül ez a háború az egykori szovjet nagyság visszaépítéséről is szól, és vannak, akik például éppen az orosz-török viszony javulásától félnek, amely szerintük megkönnyíthetné Oroszország számára a szárazföldi folyosó kiépítését Odesszán át, egészen Moldováig.
Sok cikk látott napvilágot az utóbbi években az „újoszmán” hatalmi törekvésekről is, ezek emlékeztetnek például arra, hogy Törökország alig néhány esztendő alatt Katarra, a Muszlim Testvériségre, a Hamászra és a líbiai Tripolira támaszkodva új hatalmi csoportosulást épített ki a Közel-Keleten. Talán emiatt is fogalmazzák meg a téma szakértői, hogy a nagy szövetségi rendszerek közös érdekei nem feltétlenül esnek egybe a tagállami regionális szemlélettel. De a mostani helyzet súlyos, akár világra szóló háború is benne van a pakliban, így Ankara számára bármilyen más szempontnál fontosabbak a szövetségesi kötelezettségek. Ankara és Moszkva között bármiféle „taktikai cinkosság” olaj lenne a tűzre.