Ördög tudja, mi vitt rá, hogy előkeressem a Veszélyes őrjárat című szovjet akciófilmet (1985). Emlékezetes móka volt anno, bár inkább a vetítés miatt. Szünidei matiné az Alkotás moziban, filléres jegyek. A nézőtér hátsó, eldugott sarkában szerelmespár. Előttük lebillent fejjel eltávos kiskatonák, lassanként józanodtak, amíg a Déliből induló vonatukra vártak. Mi meg, hülye kamaszok az első sorokban, végigidétlenkedtük Satohin gárdaőrnagy elvtárs, a vörös Rambo kalandjait.
Abszurd, önmaga paródiájába forduló propagandának néztük a szovjet tengerészgyalogosok hősiességét a Kádár-kor alkonyán. Eleven karikatúra, ahogy az amerikai hadiipar hiénái szivarozás és golfozás közben eszelik ki, hogyan fúrják meg a leszerelési tárgyalásokat. Gonosz tervük végrehajtója, egy tébolyult vietnámi veterán, atomrakétát irányít Csernov altengernagy flottakötelékére, mondván: „Amíg ez a csetepaté tart, mi olajra lépünk.” Ugyan hová? Röhej. Szerencsére Satohin egysége megmenti a világbékét.
Van egy jelenet, az imperialista rosszfiúk lengén öltözött, fekete bárhölgyekkel szórakoznak egy luxusmulatóban. Pompás revüműsor megy a háttérben. Jut eszembe, honnan vett a Moszfilm ilyen flott afroamerikai tánckart? Kubaiak talán? Persze világos az eszmei mondanivaló, az öntudatos szovjet dolgozót megbotránkoztatja ez a züllöttség – de egy látványos show-betét nyugati zenével és villanó keblekkel azért mégiscsak jut neki a peresztrojka hajnalán.
Mindazonáltal, 37 év múltán torokszorító élmény újranézni a Veszélyes őrjáratot. Csak most tűnik föl, ami a korabeli orosz nézőnek nyilván magától értetődött: ez a film másról is, többről is szól. Az ideológiai máz alatt, a pirotechnika füstködében kimondatlanul is ott kísért Afganisztán. A korszak traumája, hogy a Kreml urai félmilliónál több katonát küldtek birodalmi hódító háborúba, fiatal emberek tízezrei haltak, nyomorodtak, őrültek bele (1979–89).
Magányos hajózás (Ogyinocsnoje plavanyije) – az eredeti cím, akár az eltévedt lovas. Hősei, a hazafelé tartó kommandósok, melankolikus figurák. Egyikük felsóhajt: „Édesanyám mindig mondta: ne menj, fiam, háborúba. Milyen igaza volt szegény anyámnak, élhetnék most otthon békességben.” A parancsnok a szülőföldjére készül, segíteni egyedül élő, idős édesapjának, de nem jutott haza „már hatodik éve”. Éppen ennyi ideje tart az afgán rémálom a bemutató évében, és a vásznon az orosz Rambo szerepében Mihail Nozskin halkan kimondja: „Nem jól van ez így.”
Bevallom, arra sem emlékeztem már, hogy a film végén Satohin gárdaőrnagyot egy ellenséges orvlövész halálosan megsebesíti. Pedig a zárójelenet katartikus. Három hosszú perc, egyetlen szó nélkül. Terepjáró érkezik a kicsiny, takaros orosz faluba. Egyenruhások szállnak ki belőle, a túlélő bajtársak. Öregember nyitja a parasztház ajtaját. Némán nézik egymást, egyikük sem szólal meg. Könnycsepp csillan, a tengerészgyalogosok leveszik a sapkájukat. Ezért a három percért, az értelmetlen vérontásból soha haza nem térő fiúkért kellett megcsinálni az egészet.