Ezerkilencszázhatvannégy április elsején született a harkakötönyi kanyarban, útban Zsana felé, egy lovas szekéren. Pista bácsi hajtotta a kocsit, pontosabban Pelyva nevű lovát. Eriggyé, te, he, mingyá lefiall a Kati! A ló már öreg volt, akár Pista bácsi, lassú és sovány, de jobb híján befogták, mert rájött a lányra a szülés, vonat meg még nem jár hajnalok hajnalán.
Pedig csak jövő hétre várták. Kati úgy tervezte, egy hét múlva vonattal bemegy Halasra, az édesanyja is elkíséri, és vigyáz majd rá. Hiszen jóformán még ő is gyerek volt, alig múlt tizenhat. Félt a szüléstől. Nyugodt körülmények között, kórházban akarta világra hozni gyermekét. Aztán rábízom anyura, majd ő megmondja, mit kell csinálni egy kicsi babával, gondolta el Kati álmatlan éjszakáin, ezzel nyugtatva magát. Majd anyukám segít. De a sors másképp rendelte. Kati április elsején, ezen a felhős, tavaszi hajnalon, tehénfejésből felegyenesedve tett egy hirtelen mozdulatot. Talán túl korán volt, ő pedig még félálomban egy pillanatra elfelejtette, hogy terhes, hirtelen mozdulattal felkapta a tejjel teli edényt a Riska alól, és zsupsz! Elment a magzatvíz.
Anyuka, anyuka, segítsen, kiabált Kati. Az anyja épp a malacokat etette, meghallotta lánya jajveszékelését, rögtön tudta, hogy baj van. Sándor, kiáltott a férjének, eriggyé, híjjad a szomszéd Pistát, fogja be a lovat, a Kati szül!
Kati elvérzett, mire a zsanai elágazáshoz értek. Hiába kísérte el az anyukája, hiába segítette szakértő mozdulatokkal a szülésben vékonyka, kicsi lányát. Ő sem tudhatta, hogy édes kis Katicája vérzékenységben szenved, orvosi beavatkozás nélkül itt, a pusztában, menthetetlen. De legalább az anyja karja között halt meg a lány. Nem volt egyedül, nem félt, szépen, nyugodtan elaludt és vége.
A kicsi viszont épen, egészségesen jött világra. Csodaszép, fekete hajú, göndör fürtös, mandulaszemű kisfiúcska cseperedett belőle. Csodájára járt az egész falu. Vajon hun fogant ez a gyerök, milyen körülmények között, hogy ilyen szép, kun ábrázattya lett neki, kérdezgették az emberek. Nem is kun az, hanem cigány, röhögtek. Szerelemgyerök, az má biztos, attól ilyen szép, gondolták.
Józsika nem volt szerelemgyerek. Édesanyja sírba vitte titkát, nem mondta el senkinek, hogy ki volt, aki tavaly nyáron, aratás idején berángatta őt a susnyásba, és magjával árasztotta el a még fejlődésben lévő gyenge kis méhét. Bárki is volt, büntetlenül megúszta.
Jóskát hétéves koráig nagyszülei nevelték, Rózsika és Sándor. A kisfiú boldogságban, békességben élt, tisztességes nevelést kapott, tudta, mi a munka. Mire betöltötte a hetedik évét, kitanulta nagyapjától a böllérmesterség minden csínját-bínját. Alig várta, hogy egyszer ő is egyedül vághasson le egy disznót.
Az egyetlen nap, amit gyűlölt az életében, épp a születésnapja volt. Április bolondja, május szamara, április bolondja, május szamara, csúfolták a környékbeli gyerekek ilyenkor. A kicsik csúfolták, kaviccsal dobálták, a nagyok lezabigyerekezték. Miért nem tudtam inkább meg se születni, akkor anyám se halt volna meg, gondolta a kis Jóska. Talán tényleg egy bolond vagyok, hogy ilyet tettem anyámmal.
Kedves édesanyám, kedves édesanyám, miért szültél a világra? Ez volt a kedvenc nótája, ezt énekelgette torkaszakadtából, még akkor is, amikor már meglett felnőttként évente egyszer, április elsején jól berúgott, és kacsázva lépkedett hazafelé a faluvégi pacalozóból.
De, mielőtt erre sor kerülhetett, és erős, termetes felnőtt emberként megvédhette volna magát az erőszaktól, előbb még kisgyermekként nevelőszülőkhöz került. Nagyszülei halála után a megyei tanácsnál egy gyámügyis segített nevelőszülőket találni számára. Mégse menjen már árvaházba ez a sok szegény gyerek, mondogatta magának a gyámügyis, amikor néha megszólította a lelkiismerete. Kétszáz forintot kapott egy-egy gyerekért az örökbefogadóktól, azok meg családi pótlékot és havi támogatást az államtól. Így került Jóska a jakabszállási pusztaságba, ahol egy vályogkunyhóban élt, nem messze az országúttól, mostoháival és még négy, szintén örökbe fogadott testvérével. A következő évek eseménytelenül teltek. Míg a felnőttek a kocsmában vedeltek vagy a szobában aludtak, ő a mostohatestvéreivel a rónaságban csatangolt, vagy tyúkot lopott a környező tanyákról.
Mostohaapja rendszeresen verte és születésnapja alkalmából mindig ugyanazzal a tréfával ajándékozta meg. Na, fiam, tudod-e, milyen az élet, kérdezte a férfi. Nem, válaszolta Jóska halkan. Amaz mellé lépett, a plafonról lelógó villanykörte fényébe emelte hajánál fogva a vézna gyereket. Egyszer fenn, egyszer lenn, mondta borgőzös vigyorral, és csattanós pofont kevert le a fiúnak, majd elengedte, a kis Józsi meg puffant a konyhakövön. Jobbkezes volt a mostoha, ezért Jóska állandóan balról kapta az ütéseket. A pofonok hatására az évek alatt ezen az oldalon az arca és mandulavágású szeme kissé megereszkedett, így szomorúbbnak látszott, mint a jobbja. Ha jobbrúl lássuk, ilyen, ha balrúl nézzük, olyan, nevettek háta mögött az emberek. Hun kun, hun hun.
A sorsfordulót a tizennegyedik születésnapja hozta el számára. Na, fiam, tudod-e, milyen az élet, kérdezte a mostohaapja. Ha hozzám érsz, eltöröm a kezed, mondta a fiú.
Odáig fajultak a dolgok, hogy Jóskát visszaadta a család a gyámügynek, egy évet a javítóban húzott le, súlyos testi sértés miatt. Eltörte a nevelőapja kezét és orrcsontját. A stressztől-e, vagy a lelki megpróbáltatásoktól, esetleg csak szimplán, mert megfázott, a lényeg, hogy Jóska néhány héttel az incidens után ideggyulladást kapott, fél arca lebénult. Idegzsába lett a beceneve, az intézetben ragadt rá, és örökre rajta is maradt, pedig egy idő után rendeződtek a vonásai, nem volt már szembetűnő különbség arca két oldalán. A javítóban töltött idő alatt kapott ütést bőven, jobbról is, balról is.
Mióta felnőtt, jobban mennek a dolgai. Ő lett a környék legjobb böllére, tisztelik, senki se csúfolja már. Elméje mélyre elásta korábbi élményeit, alig van néhány halvány emlékképe a gyerekkoráról. Réten lepkéket kerget, mindent beterít az árvalányhaj, nagymamája mosolya, nagypapa böllérkése. Nagyjából ennyi. A rosszra nem emlékszik, csak tudja, hogy megtörtént. Két dolgot tanult meg kiskorában, ezeket nem felejti el soha. Fiam, amibe belekezdtél, azt fejezd is be tisztességgel, mondogatta mindig a nagyapja. Jóska lelkét sokszor elárasztja a hála és büszkeség, ha erre gondol, lám, a papának milyen igaza volt. Böllér lettem, tisztességgel megcsináltam. Disznóöléskor, mikor az állat nyakába fúrja a kést, akkor szokott eszébe jutni a másik, amit megtanult. Egyszer fenn, egyszer lenn, súgja ilyenkor az áldozat fülébe.
Kolbásztöltés közben néha azért úrrá lesz rajta valami mélyről jövő megfejthetetlen harag az emberek iránt. Késztetést érez, hogy beleköpjön a masszába, így bosszulva meg mindenkin a gyerekkorát. Felszívni mélyről egy jó nagy csulát, aztán bele a töltelékbe, hogy azt zabálják az emberek. De mindig meggondolja magát. A disznó nem tehet semmiről, hülyeség lenne beszennyezni a szép, tiszta húst.
