A növekedés határai – ötven év múltán

A Politikatörténeti Intézet Társadalomelméleti Műhelye konferenciát szervezett A növekedés határai című kötet megjelenésének ötvenedik évfordulója alkalmából – számba véve az elmúlt fél évszázad tapasztalatait a könyvben felvetett globális problémák megoldása és/vagy megoldatlansága szempontjából. Mi indokolja a megemlékezést egy könyv megjelenésének évfordulójáról? Mivel járult hozzá a kötet a világ, főként a világgazdaság elmúlt ötven évének megértéséhez? Mennyire aktuálisak – még ötven év múltán is – a kötet fő állításai?

Az aranykor vége?

1972-ben mutatták be a Római Klub első jelentését, A növekedés határai című, négy fiatal társadalomtudós által összeállított tanulmányt. A tanulmány, s az abból készült könyv megjelenésekor vihart kavart, de legfontosabb prognózisai, amelyek a megjelenéskor a legerősebb kritikát váltottak ki, hamar valósággá váltak. A művet ma már egyértelműen korszakalkotónak látjuk – az elmúlt fél évszázad világgazdasági fejlődésének tapasztalatai alapján.

A tanulmány öt, a világgazdaság jövőjét meghatározónak minősített tényezőt elemez, amelyek önmagukban és kölcsönhatásukban is korlátozhatják a világgazdasági növekedést: a népesség-növekedést, a mezőgazdasági (és élelmiszeripari) termelést, a nem megújuló erőforrások kimerülését, az ipari termelést és a környezetszennyezést, melyek az egész emberiséget érintő globális problémákat jelentenek. Az előrejelzett élelmiszer-hiány, a kimerülő energiaforrások és a veszélyesen növekvő környezetszennyeződés alapján fogalmazták meg a szerzők a „nulla növekedés” gondolatát, mondván, a jelzett globális problémák a dinamikus növekedés folytatódása esetén megoldhatatlanná válnak az emberiség számára, s a Föld fennmaradását veszélyeztetik.

A tanulmány fő megállapításai annál is inkább sokkolóak voltak, mert a világgazdaságban semmilyen probléma nem látszott. A II. világháborútól 1973-ig tartó korszak a történelmileg páratlan jólét aranykora volt. A világ egy főre jutó GDP-je évi 2,9 százalékkal nőtt, gyorsabban, mint korábban bármikor, eközben a világkereskedelem évi 7 százalékkal bővült, s ez a dinamizmus a világ minden régiójában megfigyelhető volt – a termelés és a fogyasztás növekedése Európában és Ázsiában volt a leggyorsabb. A nyersanyag-árak nem emelkedtek, az árfolyamok stabilak voltak. Egy generációnyi idő alatt a világtermelés megötszöröződött, a személyes jövedelmek megháromszorozódtak, a fejlett kapitalista országokban létrejött és megerősödött a jóléti állam rendszere, de a kétpólusú világ másik felében, az úgynevezett szocialista világban is folyamatosan emelkedett az életszínvonal. Ilyen körülmények között megdöbbentőek voltak A növekedés határai komor prognózisai. Az elutasítás elsősorban a látványos technológiai fejlődésre, valamint a sikeres állami gazdasági beavatkozásra hivatkozott – az utóbbit Közép- és Kelet-Európában a „tervszerű arányos fejlődés” kategóriájával fejezték ki. A bírálók nem tudták, nem tudhatták, hogy kritikáikat az aranykor utolsó nyugodt évében fogalmazzák meg.

Az olcsó nyersanyagok korának a vége

Másfél évvel A növekedés határai megjelenése után, 1973 októberében megtörtént az első kőolaj-árrobbanás: az addig több mint húsz éven át állandó kőolaj-árak fél év alatt megtízszereződtek. A hirtelen drasztikusan megemelkedett nyersanyagárak felborították a költségvetési egyensúlyokat, s a nyersanyag-importőr országok fizetési mérlegét: kitört a II. világháború utáni első komoly recesszió, az 1974-76-os világgazdasági válság. A gazdaságpolitikáknak egyszerre kellett alkalmazkodni a drámai áremelkedésekhez és kezelni a válságot – márpedig nem egyszerű nemzetgazdasági szintű energiahatékonyság-javító, s nyilvánvalóan igen költséges programokat indítani egy globális válság közepette. A fejlett országok három-négy év alatt kilábaltak ugyan a válságból, de 1979-ben bekövetkezett a második kőolaj-árrobbanás, ami az előzőnél is súlyosabb globális recesszióhoz vezetett: az olcsó nyersanyagok kora egyszer és mindenkorra megszűnt! A fejlett országok politikusainak és közvéleményének ugyanakkor egy addig soha nem tapasztalt gazdasági jelenséggel is meg kellett ismerkedniük, a stagflációval: a lassú gazdasági növekedéshez és a magas munkanélküliséghez, azaz a stagnáláshoz magas infláció társult. Ennél is súlyosabb helyzetbe került azonban a fejlődő országok nagy része.

A kőolaj-árrobbanás következtében hatalmas összegek halmozódtak fel az exportőrök oldalán USA dollárban; mivel az árutőzsdéken dollárban kereskednek, ezeket petrodollárnak nevezték, s elsősorban New York-i bankokban halmozódtak fel. A bankok „nem tudtak mit kezdeni” a náluk felgyülemlett dollárbetétekkel, ezért nulla közeli kamatlábakkal hitelezték a nyersanyag-importőröket, legnagyobb összegekkel a latin-amerikai országokat: ezt a folyamatot nevezték a „petrodollárok reciklálásának”. Amíg jó volt a világpiaci konjunktúra, a petrodollárok körhintája működött.

A második kőolaj-árrobbanás következtében újabb világgazdasági recesszió tört ki. Ehhez társult, hogy az USA, a recesszió által is kényszerítve ráunt a stagflációra, ezért az infláció gyors letörésére irányuló monetáris politikába kezdett – melynek legegyszerűbb eszköze a drasztikus kamatemelés. 1980 márciusára a dollárkamatok (máig is érvényes) történelmi csúcsot döntöttek: elérték a 20 százalékot. Az eladósodott fejlődő országok exportja, s így exportbevétele a recesszió miatt csökkent, a tartozások kamata viszont drámai mértékben megnőtt – ráadásul (a kirívóan magas kamatok következtében) a dollár is jelentősen erősödött: 1982 augusztusában a legnagyobb latin-amerikai adósok (Mexikó, Brazília és Argentína) bejelentették, hogy képtelenek esedékes adósságszolgálataik törlesztésére. Rövid időn belül, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) fejlődő tagállamainak kétharmada (külső) fizetésképtelenséget jelentett: 1989-ig az IMF 386 adósság-átütemezést menedzselt 556 milliárd dollár értékben. Ez volt az adósságválság, s ezért hívjuk az 1980-as éveket elveszett évtizednek.

Mégis vannak határok…

Tíz évvel A növekedés határai megjelenése után már senki sem vonta kétségbe, hogy a nem megújuló erőforrások korlátozottan állnak az emberiség rendelkezésére – s ennek figyelmen kívül hagyása elviselhetetlen terheket ró a gazdaságokra.

A növekedés határai egyéb prognózisai is igazolódtak az elmúlt fél évszázadban – ha nem is mindegyik olyan drámai módon, ahogy az 1972-ben megfogalmazódott. Népességrobbanás ugyan nem következett be, de a világ népessége, 1970 és 2020 között 3,7 milliárdról 7,9 milliárdra nőtt, s ez a növekedés, ha némileg lassuló mértékben is, de tovább folytatódik. Az 1980-as évek katasztrofális afrikai éhínsége ugyan nem ismétlődött meg, de az alapvető humanitárius célkitűzés – „Legyen mindenki jóllakott!”, de legalábbis: "Senki ne éhezzen, ne legyen kórosan alultáplált!" – még távolról sem valósult meg. A FAO (az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete) adatai szerint 2020-ban 720 és 811 millió között volt az éhezéstől veszélyeztetett emberek száma, ami a világ lakosságának 9–10 százaléka. A FAO „Zéró éhezés!” jelszóval indított programjának megvalósításától láthatóan még távol vagyunk.

A nulla növekedés, mint javasolt megoldás, nem valósult, nem valósulhatott meg. Nem pusztán azért, mert a gazdaságban a technológiai haladás, s a felhalmozási kényszer következtében önmozgás érvényesül. Ahhoz ugyanis, hogy világméretekben nulla legyen a növekedés, az kell – feltételezve, hogy az elmaradott országokban elengedhetetlen a növekedés, a fejlődés –, hogy a fejlett országokban negatív legyen a növekedés. Ez pedig, politikai szempontok miatt, elképzelhetetlen. A növekedés árát azonban meg kellett fizetni, s folyamatosan fizeti is a világ.

1990 és 2020 között a világ erdőségeinek kiterjedése 4,19 százalékkal (India területének felével!) csökkent, Latin-Amerika és Afrika, a föld légköre szempontjából meghatározó jelentőségű esőerdeinek területe 13-14 százalékkal fogyatkozott. Folyamatos a globális felmelegedés: míg 1850 és 1900 között minden tíz évre egy-egy hőhullámos, szárazság sújtotta és extrém viharral jellemezhető év esett, addig mára, 1 fokos átlagos hőmérséklet-emelkedés mellett minden tíz évre három hőhullám és két szárazság jut. További 1 fokos átlagos hőmérséklet-emelkedés esetén a hőhullámos évek száma ötre, a szárazság sújtotta éveké pedig háromra emelkedhet. A globális felmelegedés alapvető oka a fosszilis tüzelőanyagok (kőolaj, földgáz, szén) elégetése – márpedig a világ villamosenergia-termelése 33,8 százalékban szén, 22,8 százalékban földgáz és 4,4 százalékban kőolaj-származékok eltüzelésén alapul. A természetes vizek és a talaj szennyeződése, a hatalmas tömegű hulladék felhalmozódása a szárazföldön és tengerekben, a különböző ökoszisztémák állapotának romlása, pusztulása és a vadon élő állatok kihalása egyaránt hozzájárul a természeti környezet káros, nemkívánatos megváltoztatásához.

1972 és 2022 között alapvetően megváltozott a világgazdaság, s jelentősen módosult az arról alkotott tudományos képünk. Ilyen körülmények között beváltak-e A növekedés határai előrejelzései? Helyesen orientálta-e a könyv problémafelvetése világfelfogásunkat, segítette-e a világ általános problémáinak enyhítését?

Nem kétséges, hogy a nem megújuló természeti erőforrások korlátozottsága az elmúlt fél évszázad egyik legfontosabb világgazdasági problémája volt, s marad is még egy jó darabig. Népességrobbanás nem következett be, de a világélelmezés még ötven és után sem problémamentes. A globális problémák megoldása terén sem jutottunk érdemben előre – váratlanul jól példázta ezt a Covid-járvány kezelésében tapasztalt számos nemzetközi együttműködési hiányosság. Az elfogadható dinamikájú gazdasági növekedés ugyanakkor az elmúlt fél évszázadban a természeti környezet erőteljes és egyre veszélyesebb romlása árán valósult meg, s ez a probléma nem látszik enyhülni.